Színház, 1974 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

Csak folyvást, folyvást... Csak folyvást, folyvást, tessék besétálni, tart az előadás, tele a nézőtér, dolgozik és boldog a színpad, és vele együtt bol­dog mindenki. Ilyen szezonkezdés már rég nem volt nálunk, írhatom nyugodt lélekkel november közepén. A siker ózonja szimatolható a színházak táján a fővárosban és vidéken. (Annyit tiltakoz­tunk a vidéki színház kifejezés ellen, hogy ma már megint nyugodtan használ­hatjuk, mert külön ízt, olykor rangot jelent.) Teli nézőtér, jó kritikák, siker: már ez is elegendő volna, de ennél több történik és van történőben. A színház megint érdekes Magyarországon. Az em­berek megint beszélnek a színházról, egy-egy darabról, színészi alakításról, észreveszik a rendező szándékát. A szín­ház megint fontos lett Magyarországon. Tudom, hogyne tudnám és a SZÍN­HÁZ című lap öt évfolyama is azt bizo­nyítja - annyi balszerencse közt és oly sok viszály után . . . -, hogy a színház eddig sem volt érdektelen nálunk és ed­dig is fontosnak tartottuk. De most vala­m , mivel több történt, és a SZÍNHÁZ jelen januári számának elemzéseit, bírálatait, értékeléseit, műhelyfürkészéseit, arcké­peit, drámaírói pályafutását felmérő kí­sérleteit újraolvasva, arra keresnék vá­laszt, mi ennek a más színházi éghajlat­nak az oka. Az olvasóval együtt keresem a feleletet, és ezt úgy értem, hogy egy-egy észrevételt vagy felismerést elég csak jelezni, hiszen ez ennek a beköszöntő cikknek, ennek az aperitif műfajnak a kiváltsága; az olvasó majd tovább olvas a mélyebben szántó írásokban, és remé­lem, nem borul be ege. Legfontosabb a magyar dráma, mégis az Othellóval kezdeném, nemcsak azért, mert Shakespeare természetesen magyar szerző is, nemcsak azért, mert Ádám Ottó egyre átfogóbban kibontakozó ren­dezői világképe, Bessenyei szívszoron­gató ön-újjáértékelése (kalapot előtte!), Huszti Péter új Jogója, amely a fiatal em­berek, színészek és nézők nem-konfor­­mizmusát, önmagát kívülről is néző szenvedélyességét és egy kicsit a világgal való leszámolását, meg az ezen túllépést is kifejezte, hanem azért, mert ez a három összetevő együtt jelzi a megváltozott ég­hajlat hőmérsékletét, szél­járását, felhőtán­­cát és azt a boldogságfélét, amit a közön­ségben kivált. De nem is kell folytatnom, folytassa az olvasó azzal, hogy elkezdi olvasni Szántó Erika cikkét, amelynek már alcímében is szerepel a siker szó, azután folytatja Koltai Tamás írásával, amely Bessenyei Othello-arcának leírá­sából kiindulva hatol a lélek mélyére. Eközben Bessenyei Othello-arcát „nem­néger Othello”-nak nevezi. E sorok író­jának szerkesztői golyóstolla megakadt a néger szónál, hiszen Othello nem szere­­csen volt, hanem mór, azaz sötétbőrű arab. Mégis változatlanul maradt a szö­veg, mert a cikk írója ezzel a nem-néger­­séggel többet fejezett ki, mintha filológiai­­lag pontosabb lett volna. A Shakespeare­­értelmezésnek egyébként is annyi a vál­tozata, ahány az olvasója; ez is hozzátar­tozik a tüneményhez. Az Othello-jelenség fontosságát a SZÍNHÁZ azzal is kiemeli, hogy még két cikkben foglalkozik vele. Földes Anna, aki a SZÍNHÁZ hasábjain az utóbbi esztendőkben színészbeszélgeté­seivel külön rangot szerzett magának, most Huszti Péterrel ült le, hogy négy­­szemközti meghittséggel beszélgessen a nyilvánosság számára. Belohorszky Pál „Balladák köntösében” Almási Éva út­ját rajzolja meg, az Othello Emíliájának utolsó jelenetéből visszatekintve a fiatal művésznő pályájára. Az Othello sikerénél nem kevésbé ked­ves a SZÍNHÁZnak - és azt remélem, az egész magyar színházi világnak - az új magyar darabok sikere.(. . .) Ez a zá­rójeles három pont nem azt jelenti, mint máskor, hogy a szövegből valami kima­radt, hanem időt akartam adni az olvasó­nak, „szakmabelinek” és szakmán kívüli­nek, hogy nagyot lélegezzék, és önmagá­ban hozzágondolja a siker szóhoz azt, amit akar. Mi azt tartjuk, hogy a két Hubay-darab, Eörsi Széchenyi-drámája, Szakonyi szatírája és a Huszonötödik Színház Baranya megyei vállalkozása nem kisebb rendű, rangú és fontosságú siker, mint az Othellóé­, ugyanannak a jelenségnek megnyilvánulásai valamen­­­nyien. Nem említem most a többi szerzőt és a többi darabot, mert - szerencsémre - nem összefoglaló értékelést írok az idény elejéről-derekáról, hanem csak a SZÍN­­HÁZnak ezt a számát vezetem be. Czére Béla Az Isten füle helyét keresi meg Hubay drámáinak gondolatrendszeré­ben, Almási Miklós Eörsi István Széche­­nyi-tragikomédiájának apropójából Eörsi gondolatrendszerét térképezi fel. Pályi András cikke a Huszonötödik Színház Baranya megyei napjairól több mint színibírálat, vagy ha nem is több, min­denképpen más: lelkes életképek sorozata is, tárgyilagos közönségszociográfia is. Ez az írás is azt fejezi ki, hogy valami tör­tént, valami megváltozott a magyar szín­házi életben. Most kanyarodom vissza a miért kér­déséhez. Mi az oka a sikernek ? Két szó­val felelnék: minőség és azonosulás. A da­rabok is jobbak, az előadások is. A rende­zés is, a színészi munka is. Mindez egy­magában nem elég, már csak azért sem, mert az előző években is voltak jó rende­zések, színészi remeklések, érdekes és je­lentékeny darabok. A többletet a máso­dik fogalomban keresem. A néző az idén azonosulni tud a művekkel. A mű - szín­házról lévén szó­­, természetesen nem­csak a leírott darab, hanem az írott szö­veg és az eleven színpad együtt: maga a színházi alkotás. A színház ma újra arról szól Magyarországon, ami az embereket foglalkoztatja. Parlagi gondolkodás az, amely a tudatnak csak egyik rétegét, oly­kor a legfölsőt, néha a legmélyebbit ke­resi, és ezt óhajtja a színpadon kielégíteni. Az azonosulás titokzatos folyamat, legfőbb titka az, hogy az előre megfon­tolt szándék elől gyakran elillan. Ezért érvényes csak a másik fogalommal, a minőséggel együtt. Ez történik most a magyar színházakban, ezért vált az a fel­lendülés, amelyről néhány hónappal ez­előtt írtunk, megváltozott éghajlattá. Az Othellóban azért ismer magára a néző, mert Othello lelkes tévedéseit mindenki elköveti, és mert az a jagói lelkűlét, amelyre Huszti Péter rátalál, és csak egy harminc éven aluli színész lelhette meg, visszhangot vet a fiúk, az apák­­ és korosz­tályom nevében, a nagyapák­ szívében. Talán nem kell folytatnom, hiszen er­ről a kettőről, a minőséggel együtt az azonosulásról, szól a SZÍNHÁZnak úgyszólván ez az egész száma. És miköz­ben magam is újra elolvasom, fölfedezek egy harmadik kiegészítő fogalmat is. Ezt szokták számon kérni színházi vezetők­től, íróktól és azok egymástól: a közéleti­­séget. Az új magyar darabok sikerének egyik oka jól értelmezett, tehát közvetett közéletiség. Az említett darabok közül csak A­z Isten füle és a Hongkongi paróka játszódik a mi korunkban, és ezek közül is csak Szakonyié Magyarországon. Még­is mind nekünk és rólunk szól. Aki áthal­lásveszélyt emleget, az nem tartja a kö­zönséget annak, amit éppen e darabok sikere bizonyít: felnőttnek. „Áthallás” is, „veszély” is csak rossz darabokban, gyenge előadásokban van. De most éppen ezen a veszélyen jutottunk túl. Jó olvasást és főképpen szép és gazdag színházi estéket kívánok. Lesz ebben a szezonban, gyengébb darab, kevésbé si­került előadás is. Ez együtt jár a sikerrel. B. I. i

Next