Színház, 1974 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
játékszín PÁLYI ANDRÁS A színház szűzföldjén A Huszonötödik Színházzal Baranyában Rendhagyó körülmények közt tartotta a Huszonötödik Színház évadnyitó előadását. Magyaregregyen, ebben az alig több mint ezer lakosú, mecseki faluban a kisasszonynapi búcsú reggelén egy megrakodott pótkocsis teherautó hívta fel magára a figyelmet, mely az eszpresszóval szemben, a patakparti szabad füves réten állt meg. A Huszonötödik Színház műszakja itt építette fel azt a viszonylag könnyen szétszerelhető ácsolt színpadot, melyet külön e Baranya megyei turné alkalmából készítettek Gyurkó László Don Quijote-drámájához, s mely ezután még jó néhány közeli falut végigjárt. A Huszonötödik Színház társulata régóta készült már erre a falujárásra, ki akarván törni a Népköztársaság útján álló MUOSZ-székház második emeleti, alig száz személyes színháztermének — a szó nemcsak szó szerinti, de átvitt értelmében is szűk keretei közül; ezért is tartottak már több előadást Budapest munkáskerületeiben, elsősorban Csepelen és Angyalföldön, s ezért készültek olyan falvakat felkeresni, ahol alig vagy még egyáltalán nem járt élő színház. E tervet különösen aktuálissá tette Gyurkó László új drámájának, A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjainak és gyönyörű szép halálának huszonötödik színházbeli bemutatója, Berek Kati rendezése, a commedia dell’arte sok elemét, eszközét felhasználva, a naiv népi játékok hangnemében szólaltatta meg a drámát; különösen érdekes szakmai „tanulmányútnak” ígérkezett tehát épp ezt az előadást elvinni annak a közönségnek, mely nemigen látott színházat, s megfigyelni, mi jut el a társulat sajátos stíluskereséséből és az előadás szellemiségéből azokhoz a nézőkhöz, akik meglehetősen más beállítottsággal, más igényekkel ülnek be a nézőtérre, mint azok, akiket a színház fővárosi székhelyén, esténként fogad. A falujárás lebonyolítása, már csak az anyagi feltételek biztosítása és a szervezési gondok miatt is, összetettebb feladat, mint mondjuk egy-egy peremkerületi vendégjáték; nagyobb áldozatot vállalt vele a társulat is, melynek tagjai több filmszinkron- vagy televízióbeli feladatot mondtak le 31,-Ft-os napidíjuk fejében. Itt most mégsem elsősorban a Huszonötödik Színház színészeinek áldozatvállalását hangsúlyoznám, noha erről kisebb vita alakult ki a baranyai körút után tartott sajtótájékoztatón; az egyik felszólaló ugyanis megjegyezte, hogy a vidéki színházak tagjai ugyanígy 31,- Ftos napidíjért tájolnak egész esztendőben, míg a Huszonötödik a szezonban egyszer tett nyolcnapos „tájoló” körutat. A vita persze szélsőségesen felfokozható és végső soron eldönthetetlen. Ha a vidéki színházakra hivatkozunk, másrészről említhetjük, hogy a Huszonötödik mellett egyetlen fővárosi színház sem vállalkozott még hasonló jellegű turnéra, melynek körülményei bizonyos értelemben mostohábbak voltak az átlagos tájolási körülményeknél (például abban a szigetvári szállodában, mely nyolc napon át a társulat otthona volt, átépítési munkálatok miatt nem volt folyóvíz, míg az egyes fellépések színhelyén - iskola- és kastélyudvaron, nemegyszer rosszul felszerelt kultúrházban - szintén nem jutottak a színészek normális mosdási lehetőséghez). Nem is beszélve arról, hogy a napi előadások mellett öt községi iskolában tartottak a társulat tagjai zenés irodalmi délelőttöt, az előadás után több alkalommal - szervezett vagy spontán formában - közönségtalálkozó jött létre, azt nem is említve, hogy maga az összesen mintegy 1500 kilométernyi utazás is nagy megterhelést jelentett, hogy a műszaki gárda igénybevétele maximális volt, sokszor 14-16 órát dolgoztak naponta. Mégsem az áldozatvállalást hangsúlyoznám, éspedig azért nem, mert a turné alkalmával jelentősebb időt tölthettem a társulattal, s egyik élményem épp az volt, hogy a baranyai falujárás alatt senkinek sem jutott eszébe áldozatról beszélni: a társulat magától értetődő természetességgel vállalta a feladatot, a fokozottabb megterhelést; aligha túlzás azt mondanom, mindenki tudta, érezte, miről is van szó, mindenkit az új közönséggel való találkozás élménye izgatott, az a közművelődési küldetés, vagy ha úgy tetszik, művészi misszió, ami alkalmasint a mostoha körülmények vállalásának is értelmet adott. S ez már önmagában is bizonyos szellemi portrét kínált az együttesről, arról, hogy ez a fiatal társulat nemcsak hivatalos programjában, hanem a hétköznapok gyakorlatában is mit ért a színháznak való elkötelezettségen és a színház társadalmi elkötelezettségén. S nem hangsúlyoznám az áldozatvállalást azért sem, mert úgy érzem, elsősorban nem ezen fordul meg, hogy a fővárosi színházak közül egyelőre csak ez a színház vállalkozott rá, hogy színháztalan falvakban megkeresse a maga közönségét, s folytatását is egyedül a Huszonötödik Színház tervezi. A vállalkozás mozgató ereje alighanem mindenekelőtt a színház művészi útkereséséből, stíluskísérletéből, legfőképpen pedig világnézeti ars poeticájából fakad. Műfajról, stílusról, közönségről A számok keveset árulnak el. Az eredeti program szerint a Huszonötödik Színház nyolc baranyai helységben készült előadást tartani: Zádorban, Csányoszrón, Harkányban, Mozsgón, Szigetváron, Szentlőrincen, Ibafán és Görcsönyben. Ezek közül a harkányfürdői szabadtéri színpadon tervezett előadás vihar miatt elmaradt, beiktatódott viszont — csaknem teljesen rögtönzésszerűen — egy „rendkívüli” előadás a magyaregregyi búcsúban, vasárnap délelőtt, a zádori esti fellépés napján. Az előadásokat összesen mintegy két és fél ezer néző látta. Abból ugyan mit árulnak el a számok, hogy Harkányban néhány néző már kéthárom órával az előadás kezdete előtt elfoglalta a helyét, s volt köztük olyan, aki a szakadó eső ellenére is mindaddig kitartott, amíg el nem indult a színházi autóbusz, vissza Szigetvár felé. Vagy abból, hogy az említett magyaregregyi búcsú alkalmilag toborzott közönsége 30-35 fokos déli napsütésben, végigállta, ágaskodta, esetleg a fűben ülve nézte a kétórás előadást, alkalmasint a vasárnapi ebédet is jelző déli harangszóra sem ügyelve. Vagy abból, hogy két nap múlva, a csányoszrói iskolaudvaron mintegy négyszáz ember padokon, székeken, kerítésen, háztetőn, teherautón ülve, dermesztő esti hidegben mozdulatlanul, nagy figyelemmel nézte végig az előadást. És folytathatnánk a sort. E csányoszrói estén kiderült például, hogy a szomszédos Sellye községből mintegy két tucat fiatal átgyalogolt az előadásra, s a baranyai falujárás egyik kedves, szabálytalan közönségtalálkozója volt, amikor a színház az amúgy is teli autóbuszra felvette a lelkes sellyei fiatalokat, s a néhány kilométeres úton együtt daloltak, gitároztak a színészek és a közönség. S lehet-e meghatódottság nélkül vissza-