Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
FÖLDES ANNA A számon kért ars poetica avagy a Bábjátékos igazsága Illyés Gyula Dupla vagy semmi című drámája Pécsett Széles ívelésű irodalmi pályákon egymást érik a mérföldkövek is. Évfordulók évadán tán fel sem tűnt senkinek, hogy Illyés Gyula legújabb „drámai játékának” éppen drámaírói pályája harmincadik esztendejében tartották a bemutatóját. A tű fokát 1944-ben Illyés a színpadi megjelenítés minden reménye nélkül bocsátotta útjára. A lélekbúvár és az Ozorai példa már a Nemzeti Színház színpadára került. Mégis, sokáig inkább csak ünnepelt vendége maradt a költő Tháliának. Rendre azt vitatták - vitattuk mi vonzza vajon a színpadhoz: a tágabb nyilvánosság, a közvetlenebb hatás vagy a drámai hagyományok hiánya, pontosabban, a hagyományteremtő és -pótló szándék, a sürgető nemzeti megrendelés. Pedig a Fáklyaláng eloszlathatta volna már a műfaj vendégének kijáró megkülönböztetett tapintatot: ott már valóban a drámaíró szólalt meg. Mégis folyamatos kísérletezés és talán a Dózsa György kitérője kellett hozzá, hogy egyetlen évben két maradandó drámai érték szülessen Illyés műhelyében. 1963: A kegyenc és a A különc éve. Még fél évtizede sincs, hogy a költő drámai életműve két vaskos kötetben sorakozott fel a versek mellé, s máris itt vannak, megjelentek a Szépirodalminál a Legújabb drámák. A nyomda azonban lemaradt az alkotó mögött - hiszen a legeslegújabb dráma a Dupla vagy semmi, azaz Két életet vagy egyet se című drámai játék megint csak nem szerepel a gyűjteményben. (Pécsett került bemutatásra, megelőzve még a folyóiratközlést is. Negyedikként az Illyés-ősbemutatók sorában.) „Rendületlen felfedező" Illyés Gyula nemcsak hihetetlen alkotó energiáival, drámaírói tevékenységével nehezíti a három évtizedes szerzői pályakép megrajzolását, hanem örökös újrakezdésével is. Annak idején, a második Dózsa-dráma, a Testvérek születésekor az önmagával vívott verseny ösztönzését emlegette. De mintha ennek a tevékenységnek a jegyében alakulna a drámai életmű egésze is: szinte minden színpadra szánt műve más oldalról közelíti meg a feladatot. Időnként nagylelkűen kritikusai közé hajított egy-egy kulcsot. Hogy nem a történelem, hanem a lélek küzdelme vonzza. Hogy történelmünkben a megszülető és elmulasztott nemzeti lehetőségek sorozatát kívánta megvilágítani. S hogy örültünk, amikor egy tanulmányából átvehettük, idézhettük a megállapítást, amely szerint a drámák egy részénél előbb a probléma foglalkoztatta, más alkalmakkor viszont a képzeletében megszületett hősök már eleven emberként alakították, formálták maguk körül a szituációt. A hatvanas években az Illyés-drámák ívét oly módon véltük megrajzolni, hogy a meg nem született hagyományok pótlására írott, nemzeti történelmi drámáktól az egyetemes kérdésfeltevésű társadalmi drámák felé hajlik. Felfedeztük, hogy a szűkülő színpadon mint tágul a világ. A shakespeare-i ihletésű drámák és a népi játékok számára azonban még könnyebb volt érvényes esztétikai kategóriákat keresni. Illyés azonban, mint ahogy azt versében a „behajózásra várók” korosztályáról vallja, maga is „rendületlen felfedező”, s ez drámaírói arculatát is meghatározza. Drámai felfedező útjai újabban nem az emberi lélek mélyére, a tudat vagy a tudatalatti örvényeibe vezetnek, hanem a kor jelenségei mögött húzódó, nagy és lényeges összefüggések közé. Az esetleges és az egyedi helyett az elkerülhetetlen és az általános az, amivel szembenéz. Nemzeti problémáknak egyetemes távlatot teremt, és az örök emberi kérdéseket a huszadik század második felének hazai tapasztalatai alapján közelíti meg. S mivel „rendületlen felfedezőként” érzi a korábban birtokba vett színpadi eszközök, klasszikus és kortársi drámaépítő módszerek elégtelenségét, nagyvonalúan félredobta mindet. Félredobta a jellemrajz hagyományos eszközeit, a klasszikus szerkezetet, sőt magát a hagyományos értelemben vett konfliktust is. Csak drámai nyelvének győzhetetlen fegyverzetét tartotta meg, és néhány, idő előtt a dramaturgia padlására került, klasszikus anyagból való, örökéletű színpadi fogást. Szenvedélyes színpadi kísérletezésének eredményeként született meg először a forradalom problematikáját tizenhatodik századi háttérrel, de modern gondolatvilágban exponáló színházi vitadráma, a Testvérek. Vagy a népmese és a pamflet keresztútjára szerkesztett, derűs ideológiai karikatúra, a Bölcsek a fán. Még ahol gondolatban nem tudott vagy nem akart a drámaíró előrelépni - a Petőfi-évfordulóra szánt színpadi tisztelgésben -, ott is megtalálta a módját annak, hogy a kettős drámai funkciót betöltő mellékszereplők szerepeltetésével kipróbál- játékszín Sík Ferenc rendező, Illyés Gyula és Czímer József dramaturg a Dupla vagy semmi pécsi olvasópróbáján (MTI fotó - Keleti Éva felvétele) 1