Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1975-08-01 / 8. szám
jellegzetes humorát, amely kezdetben felhőtlen nevetésre késztet, majd hirtelen rádöbbent a vidám felszín mögötti visszásságokra. Egyik neves és értő kritikusa, Aggeo Savioli Gogoléhoz hasonlítja humorát. Az eduardói művek cselekményének, szereplőinek, ennek a jellegzetes, nápolyi miliőnek a kellő megértéséhez tudnunk kell, hogy a nápolyi kisember fogalma tulajdonképpen mit is takar. Mivel Nápolyban még csak most van kialakulóban a nagyipar, munkásosztályról egészen napjainkig nem beszélhettünk. A nápolyi „popolo basso” a kispolgárság és lumpenproletariátus sajátos keveredéséből született. A nincstelenség egyenlővé teszi őket mind szokásaik, erkölcsi normáik, mind hétköznapi gondjaik tekintetében. De Filippo őket állítja figyelmünk középpontjába, róluk ír, akiknek sem pénzük, sem lehetőségük, sem erejük nincs ahhoz, hogy változtassanak életükön, egyik napról a másikra élnek, képtelenek arra, hogy harcoljanak, hogy felülkerekedjenek környezetük igazságtalanságain, róluk, akiknek sohasem lehet igazuk. Csupán jelentéktelen, kétes értékű, apró kis győzelmekben lehet részük, elhitetve önmagukkal, hogy nem a környező világ játszatta ki őket, hanem ők csapták be a világot. A nápolyiak mindig hajlottak a hihetetlen, az irreális felé. Az illúziók, a fantazimák, kísértetek világában élnek, könnyedén rugaszkodnak el a valóságtól, különösen, ha ezt érdekük is így kívánja. A túlvilági hatalmaktól, a jóindulatú szellemektől várnak segítséget, ha egyedül nem tudnak segíteni magukon. Ezt az érdekes, bár tőlünk idegen, egymással és önmaguk előtt is komédiázó, babonás, kísértetekkel komázó életvitelt ábrázolja De Filippo szórakoztató és elgondolkoztató, tipikus és ugyanakkor irreális helyzetekkel, történetekkel. Az illúzió és valóság, a tények és vágyak sajátos keveredésében az élők olykor már túlvilági lelkeknek s a holtak élő embereknek tűnnek, a való a sosemvolt ködébe vész, s a fantázia a konkrétum köntösébe öltözteti a hihetetlent. Végül már magunk sem tudjuk, hogy a szereplők vajon valóban megélik vagy csak álmodják az életet, hogy igaz meggyőződéssel cselekszenek vagy csak bennünket akarnak félrevezetni. Ránk vár a feladat, hogy megoldjuk a rejtélyt, de nehéz szabadulni Eduardo játékos elméjének mágikus hatása alól. Első művészi korszakának egyik legjelentősebb darabja a Karácsony a Cupiello-házban (Natale in ca&a Cupiello, 1931). A főhős, Luca Cupiello álmaiba menekül, egy problémamentes, kölcsönös szeretetre, jóságra épülő világ illúziójába. Nem hajlandó tudomást venni a környező világról, felesége egyedül kínlódik, hogy a család megélhetését biztosítsa. Fia ellopkodja és eladja a beteg nagybácsi holmiijjait, lánya csalja férjét, mindebből Luca semmit sem vesz észre. Évenként megépíti a betlehemet, a béke és szeretet, a boldogság szimbólumát, és elégedett sorsával. „Van ennél szebb a világon?” - kérdi a maga készítette betlehemre mutatva. A családi bajok mind karácsonykor robbannak ki, a valóság egyszerre zúdul Lucára. A megrázkódtatástól megbetegszik, nem tudja elviselni az igazság súlyát. Betegen még egy kísérletre vállalkozik, ki akarja békíteni lányát és vejét. Ez az egyetlen, a külvilág dolgaiba avatkozó cselekedete is kudarcba fullad. Összecseréli a két férfit, s lányát arra kényszeríti, hogy szeretőjének esküdjön örök hűséget. Utolsó szavaival — „milyen szép betlehem” saját külön világát nyújtja felénk, de elhibázott közbeavatkozásával egyben bizonyítja is ennek az illúzióvilágnak az életképtelenségét, a valóságtól való menekülés hiábavalóságát. A Nem fizetek (Non ti pago, 1940) központi alakja egy rokonszenves, de rendkívül csökönyös, hús-vér nápolyi figura, Ferdinando Quagliuolo. A cselekmény egy lottónyeremény körül forog, melyről senki sem tudja eldönteni, kit is illet: Mario Bertolinit, aki Quagliuolo lányának vőlegénye, és aki megálmodta a nyerőszámokat, vagy pedig Quagliuolót, mivel az ő egykori házában, az ő elhunyt édesapja jelent meg az alvónak. Döntenünk kell, vajon van- De Filippo Milliomos Nápoly című darabjának egyik szerepében 43