Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

szőkén, makacsul Gellért Endre is az volt, a Berliner Ensemble kollektíváját építő Brecht sem kevésbé, láttam mun­kában Brookot játékos diktátorként, és tudom, hogy az egyeduralkodó elszánt­sága nélkül nem lett volna képes meg­újítani a Volksbühnét Benno Besson.) Egy biztos: akár diktátor Ljubimov, akár nem, az általam látott hat előadás, hat darab revelációja arról szól, hogy olyan színészekkel dolgozik, akik mindent tud­nak. A leningrádi példa pedig arról, hogy könnyű dolga van ott a diktátornak, ahol a jelentéktelen társulatok színészei­nek is olyan a szakmai eszköztáruk, mint nálunk a kivételeseké. És több biz­tonsággal használják ezeket az eszközö­ket, mint némely nagy színészünk. O: Az érveid csak engem igazolnak. Végy egy tucat ilyen vagy olyan iskolát végzett művészalkalmazottat, olyanokat, akik két és fél méterről leugorva vagy kézen állva is egyenletesen lélegeznek, valamint szépen artikulálnak, másod­percek alatt átöltöznek, ha kell, énekel­nek, ha kell, személytelenekké válnak, vagy éppen imitálják a főszereplőt, foszd meg őket a játék örömétől, saját elkép­zeléseiktől, hogy minél tökéletesebb csavarokká legyenek a gépezetben, és máris elérheted, amit Ljubimov mester elért, hogy a meghajláskor sem nekik szól a taps, hanem csakis neki, a nagy ter­vezőnek, a nagy szövegszabdalónak, a gép konstruktőrjének és mozgatójának. Hogy az élmény továbbkísér? Miféle él­mény ? Hiszen a Ti­ nap . . . meg a Csen­desek a hajnalok esetében darab sem volt, Hamlet címen pedig egy ismeretlen Shakespeare-rel találkoztam, akit ráadásul elfedett az attrakció. Hatódjunk meg azon, hogy egy érzelmes, teátrális háborús rek­viem végén, melyben minden eszközt felhasználnak a hatás kedvéért, a mell­tartók komikumától a drámai férfisírásig, a néző elpityeredik, ha úgy tetszik, „meg­rendül”? Ha egy átlagszínház átlag­színésznője tűrhetően mondja el Molnár Ferenc „Te csak aludjál, Liliom . . .”­­monológját, nem bőg a közönség? Én: Az elmúlt évek Liliom-e­lőadásai (többek közt a nagyon gyenge moszkvai Liliom) azt mutatták, hogy korántsem biztos az egykori hatás. Ám tegyük fel, hogy sír. Jómagam könnyen elérzéke­­nyülök, és igen hálásan nevetek a szín­házban, moziban is. Attól azonban, hogy sírok vagy nevetek, még nem történt ve­lem semmi. Előfordulhat, hogy egy szá­momra közömbös társaságban valaki va­lami szomorú históriát mesél el, nagyo­kat sóhajtunk hozzá, a másik viccet me­sél, és dőlünk a kacagástól. Egy ilyen estére mondja utólag az ember, hogy kellemes volt, és igazat mond, még ha másnapra el is felejti. Az efféle társas együttléttől ugyanis nem várom, hogy élményt adjon, megváltoztasson, rányis­sa a szemem valamire, amit még nem láttam, magyarán nem azt várom tőle, amit a művészettől. De ha a művészettel van találkám, akkor kikérem magamnak, hogy ne legyen több kellemes sétánál a megszokott útvonalon, hanem igenis kényszerítsen ismeretlen tájakra, siklas­son ki megszokásaim, beidegződéseim sínj­eiről, szóval ismétlem: történjék valami ne csak a színpadon, hanem elsősorban velem és bennem. O: És mi történt veled a Csendesek a hajnalok kapcsán? Netán Ljubimov üze­netére volt szükséged, hogy értesülj róla, a háború csúnya dolog, a fasiszták rosz­­szak, a szovjet katonák - fiúk és lányok - milliószám áldozták fel az életüket a má­sodik világháborúban? Miféle újdonság­gal szembesültél Borovszkij díszletén kívül? Én: Ne értsük félre egymást. Nem a színház, hanem a hírközlő szervek dolga, hogy általános, friss információkhoz jut­tasson. A színház, ha igazi színház, nem mesél, hanem felfedez és felfedeztet. A Csendesek a hajnalok például úgy fogal­mazza újjá az ártatlanságot, hogy egy szemüveg mögül, egy katonazubbonyon át szinte megszégyenítően világít a szín­padon, világít belém, hogy az, art­it te milliós számmal jelölsz, az a történelmi tény saját lelkiismeretem szűrőjén szemé­lyes gyászommá váljék egy pillanatra, s a következőben, amikor „csak” a szép­séggel, a hús-vér nőiességgel szembesít, a gyász helyét elfoglalja a harag, a tiltako­zás, az elmúlás ellen, a pusztítás ellen, az olyan helyzetek ellen, melyek arra kény­szerítik az ártatlanságot, a szépséget, a bánatot, az egészséges életigenlést, hogy hőssé merevedjen a halálban. D: Most engem igazolsz. Hiszen pon­tosan ezt láttam én is. Ljubimov fény­szórókkal, kötelekkel, hangeffektusok­kal és mellesleg néhány szófogadó szerep­lővel létrehoz egy-egy elvont fogalmat, és terrorizál, hogy erről a fogalomról úgy vélekedj, ahogyan ő. A Hamletban a Politikai Romlottságról, ebben a hábo­rús esztrádban az Ártatlanságról vagy az Áldozatról. De nevezz meg egy színész­nőt a lányok közül! Mondj egyet, aki a saját drámáját játszotta el, és nem az Ár­tatlanság vagy a Szépség jelképét. . . Én: Kezdem azon, aki a legjobban le­pett meg. A Gálját alakító Zsukován. Ezt a színésznőt először egy jelentéktelen vénasszonyszerepben láttam Moszkvá­ban, a Falovacskák előadásán. Másodjára az Osztrovszkij emlékének szentelt re­mek összeállításban. Megint öreg volt, ezúttal idült részeges. Több magyarral ültem együtt, Pártos Erzsit emlegettük és Kiss Manyit, egy clowni adottságokkal rendelkező koros színésznőt véltünk fel­fedezni magunknak. Most pedig ez a ré­mült kislány ... Ez az esetlen, csupa­szem­, ez a haláltól és halott társa csizmájá­tól irtózó fiatal nő. A humora, melyet Osztrovszkij kapcsán féktelenül szabad­jára ereszthetett - ha jobban tetszik: sza­badjára eresztett a rendező - most is je­len volt, akárcsak nagy szeme, ismertető­jelként. Csak ez a humor észrevétlenül lappangott az alakításban, éppen csak annyira, hogy az esendőség ne váljon szentimentálissá, a karakter pontos raj­zát, jelenlétét ne moshassa el holmi naivabáj. Folytathatom a szép Zsenyát játszó Sackájával - őt se először láttam színpadon -, róla is tudtam, hogy jó jelenet a Taganka Színház Csendesek a hajnalok című előadásából

Next