Színház, 1977 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
szőkén, makacsul Gellért Endre is az volt, a Berliner Ensemble kollektíváját építő Brecht sem kevésbé, láttam munkában Brookot játékos diktátorként, és tudom, hogy az egyeduralkodó elszántsága nélkül nem lett volna képes megújítani a Volksbühnét Benno Besson.) Egy biztos: akár diktátor Ljubimov, akár nem, az általam látott hat előadás, hat darab revelációja arról szól, hogy olyan színészekkel dolgozik, akik mindent tudnak. A leningrádi példa pedig arról, hogy könnyű dolga van ott a diktátornak, ahol a jelentéktelen társulatok színészeinek is olyan a szakmai eszköztáruk, mint nálunk a kivételeseké. És több biztonsággal használják ezeket az eszközöket, mint némely nagy színészünk. O: Az érveid csak engem igazolnak. Végy egy tucat ilyen vagy olyan iskolát végzett művészalkalmazottat, olyanokat, akik két és fél méterről leugorva vagy kézen állva is egyenletesen lélegeznek, valamint szépen artikulálnak, másodpercek alatt átöltöznek, ha kell, énekelnek, ha kell, személytelenekké válnak, vagy éppen imitálják a főszereplőt, foszd meg őket a játék örömétől, saját elképzeléseiktől, hogy minél tökéletesebb csavarokká legyenek a gépezetben, és máris elérheted, amit Ljubimov mester elért, hogy a meghajláskor sem nekik szól a taps, hanem csakis neki, a nagy tervezőnek, a nagy szövegszabdalónak, a gép konstruktőrjének és mozgatójának. Hogy az élmény továbbkísér? Miféle élmény ? Hiszen a Ti nap . . . meg a Csendesek a hajnalok esetében darab sem volt, Hamlet címen pedig egy ismeretlen Shakespeare-rel találkoztam, akit ráadásul elfedett az attrakció. Hatódjunk meg azon, hogy egy érzelmes, teátrális háborús rekviem végén, melyben minden eszközt felhasználnak a hatás kedvéért, a melltartók komikumától a drámai férfisírásig, a néző elpityeredik, ha úgy tetszik, „megrendül”? Ha egy átlagszínház átlagszínésznője tűrhetően mondja el Molnár Ferenc „Te csak aludjál, Liliom . . .”monológját, nem bőg a közönség? Én: Az elmúlt évek Liliom-előadásai (többek közt a nagyon gyenge moszkvai Liliom) azt mutatták, hogy korántsem biztos az egykori hatás. Ám tegyük fel, hogy sír. Jómagam könnyen elérzékenyülök, és igen hálásan nevetek a színházban, moziban is. Attól azonban, hogy sírok vagy nevetek, még nem történt velem semmi. Előfordulhat, hogy egy számomra közömbös társaságban valaki valami szomorú históriát mesél el, nagyokat sóhajtunk hozzá, a másik viccet mesél, és dőlünk a kacagástól. Egy ilyen estére mondja utólag az ember, hogy kellemes volt, és igazat mond, még ha másnapra el is felejti. Az efféle társas együttléttől ugyanis nem várom, hogy élményt adjon, megváltoztasson, rányissa a szemem valamire, amit még nem láttam, magyarán nem azt várom tőle, amit a művészettől. De ha a művészettel van találkám, akkor kikérem magamnak, hogy ne legyen több kellemes sétánál a megszokott útvonalon, hanem igenis kényszerítsen ismeretlen tájakra, siklasson ki megszokásaim, beidegződéseim sínjeiről, szóval ismétlem: történjék valami ne csak a színpadon, hanem elsősorban velem és bennem. O: És mi történt veled a Csendesek a hajnalok kapcsán? Netán Ljubimov üzenetére volt szükséged, hogy értesülj róla, a háború csúnya dolog, a fasiszták roszszak, a szovjet katonák - fiúk és lányok - milliószám áldozták fel az életüket a második világháborúban? Miféle újdonsággal szembesültél Borovszkij díszletén kívül? Én: Ne értsük félre egymást. Nem a színház, hanem a hírközlő szervek dolga, hogy általános, friss információkhoz juttasson. A színház, ha igazi színház, nem mesél, hanem felfedez és felfedeztet. A Csendesek a hajnalok például úgy fogalmazza újjá az ártatlanságot, hogy egy szemüveg mögül, egy katonazubbonyon át szinte megszégyenítően világít a színpadon, világít belém, hogy az, artit te milliós számmal jelölsz, az a történelmi tény saját lelkiismeretem szűrőjén személyes gyászommá váljék egy pillanatra, s a következőben, amikor „csak” a szépséggel, a hús-vér nőiességgel szembesít, a gyász helyét elfoglalja a harag, a tiltakozás, az elmúlás ellen, a pusztítás ellen, az olyan helyzetek ellen, melyek arra kényszerítik az ártatlanságot, a szépséget, a bánatot, az egészséges életigenlést, hogy hőssé merevedjen a halálban. D: Most engem igazolsz. Hiszen pontosan ezt láttam én is. Ljubimov fényszórókkal, kötelekkel, hangeffektusokkal és mellesleg néhány szófogadó szereplővel létrehoz egy-egy elvont fogalmat, és terrorizál, hogy erről a fogalomról úgy vélekedj, ahogyan ő. A Hamletban a Politikai Romlottságról, ebben a háborús esztrádban az Ártatlanságról vagy az Áldozatról. De nevezz meg egy színésznőt a lányok közül! Mondj egyet, aki a saját drámáját játszotta el, és nem az Ártatlanság vagy a Szépség jelképét. . . Én: Kezdem azon, aki a legjobban lepett meg. A Gálját alakító Zsukován. Ezt a színésznőt először egy jelentéktelen vénasszonyszerepben láttam Moszkvában, a Falovacskák előadásán. Másodjára az Osztrovszkij emlékének szentelt remek összeállításban. Megint öreg volt, ezúttal idült részeges. Több magyarral ültem együtt, Pártos Erzsit emlegettük és Kiss Manyit, egy clowni adottságokkal rendelkező koros színésznőt véltünk felfedezni magunknak. Most pedig ez a rémült kislány ... Ez az esetlen, csupaszem, ez a haláltól és halott társa csizmájától irtózó fiatal nő. A humora, melyet Osztrovszkij kapcsán féktelenül szabadjára ereszthetett - ha jobban tetszik: szabadjára eresztett a rendező - most is jelen volt, akárcsak nagy szeme, ismertetőjelként. Csak ez a humor észrevétlenül lappangott az alakításban, éppen csak annyira, hogy az esendőség ne váljon szentimentálissá, a karakter pontos rajzát, jelenlétét ne moshassa el holmi naivabáj. Folytathatom a szép Zsenyát játszó Sackájával - őt se először láttam színpadon -, róla is tudtam, hogy jó jelenet a Taganka Színház Csendesek a hajnalok című előadásából