Színház, 1979 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

SZÁNTÓ JUDIT Kísérleti Nyulak szigete Spiró György drámája a pécsi Nemzeti Színházban A Nyulak Margitja­­ világszínvonalú öt­let, a hazai átlagnál lényegesen jobb, de önmaga lehetőségei alatt maradó kivi­telben. * Ahogy a modern, kísérletező kedvű fiatal rendezők, a teatralitás egét ostro­molván, megfelelő színvonalú kortár­si drámák híján előszeretettel választa­nak klasszikus műveket, úgy fordulnak a modern, kísérletező kedvű fiatal írók, megfelelően átvilágítható kortársi konf­liktusok híján, előszeretettel a történeti múlthoz. Eközben persze nagyon is mai problémák izgatják őket, csakhogy azok a kortársi szituációk, melyek a szóban forgó problémákat kitermelik, kuszák, lezáratlanok, többfelől megközelíthe­tők, mégpedig olyanformán, hogy a megközelítési mód függvényeként a megítélés is szükségképp módosul. A történelem viszont, ha az analógiák fe­lől faggatjuk, bőséggel nyújt egy vagy több lényeges vonásukat tekintve hason­ló szituációkat, amelyeknek nagy elő­nyük, hogy lezártak, helyük a történeti fejlődésben egyértelműen tisztázható, és bár a megközelítés itt is többféle lehet, a konklúzió lényegében adott. Mindez felbecsülhetetlen előnyt jelent a hatás szempontjából is: ismert, elfogadott asz­­szociációs körhöz lehet apellálni és - eset­leg — erről a biztos alapról lendíteni to­vább a nézőket az újfajta értelmezés el­fogadása felé. Másfelől a valóban drámaírónak ter­mett, a színház felelősségével tisztában levő szerzők jól tudják, hogy minden történelmi szituáció hasonlít is, meg nem is mai párhuzamaihoz, sőt, a különbsé­gek mélyebbek és jellemzőbbek, mint a felszíni, még oly tetszetős analógiák. Ezért alakult ki, az önmagát betű szerinti értelemben komolyan vevő történelmi drámát kiszorítva, a parabola műfaja, amely a történelmi rekonstrukciót idéző­jelbe téve jogot teremt magának tények, szereplők, tudatossági szintek merész át­alakításához, annak érdekében, hogy a kiemelt és valós gyökerei ellenére is fik­tívvé stilizált helyzetet az időszerű ér­telmezés számára minél alkalmasabbá tegye. A műfaj, amennyire közkedvelt, annyira rugalmas is; a vérbő, életteli rea­lisztikus ábrázolástól az elvont, követ­kezetes stilizálásig minden árnyalat meg­fér benne. Lehetőségeit — hogy hazai példákra hivatkozzunk — Páskándi Ven­dégségétől Szabó Magda a stop fényes napján át Maróti Lajos A. államáig ele­mezhetjük. Árpádházi Szent Margit története oly kínálkozó alkalmat nyújt az effajta mo­dern átvilágításra, hogy miközben Spiró György kiváló leleményét méltatjuk, csak csodálkozhatunk, miképp kerül­hette el eddig drámaíróink figyelmét. A hősnő apja, IV. Béla király a tatárok elől menekülve Trau várában ajánlotta fel Istennek, a szabadulás zálogául, még meg sem született gyermekét, majd, mi­kor a politikai érdek úgy kívánta, habo­zás nélkül ragadta volna el a leányt az égi jegyestől egy földi férj, a sürgősen meg­nyerendő cseh király számára. Margit, tudjuk, vonakodott; Béla, tudjuk, ezt zo­kon vette. Később aztán megenyhült, megbocsátott leányának, és Margit ko­rai halála viszonylag természetes okok­ból következett be (az önsanyargatás, a permanens vallási eksztázis következmé­nyei abban a korban természetesek lé­vén). Ám ez a békés kifejlet a parabola aspektusából nézve épp oly lényegtelen­né válhat, mint az a körülmény, hogy a Spiró által könyörtelen zsarnoknak áb­rázolt IV. Béla történelmünk egyik leg­nagyobb szabású személyisége. A fontos itt az, hogy Margit életének egy döntő fordulatát igenis meghatározta az a poli­tikai manipuláció, amely csak addig hivat­kozik ideológiára, amíg számára ez az előnyös. Persze ezt nevezik reálpolitikának. Az Otokár-féle frigy politikai haszna a drá­mából is kiderül, bár leértékelt formá­ban, a megalkuvó opportunisták meg­fogalmazásában. Ám az egyes ember, az emberi közösségek szemszögéből a reál­politikai csavarintások és manőverek ne­hezen átélhetők és többnyire súlyos morá­lis torzulásokhoz vezetnek. Maga a drá­mabeli IV. Béla nyilván hű maradt ön­magához; számára minden fordulat, irányváltás - még az ugyancsak politikai tőkét nyújtó gyermekgyilkosság is - egyetlen mércéhez, a rábízott ország ér­dekéhez igazodott, és hivatását árulja el, ha hasznosnak ígérkező politikai sakk­húzásokat csak azért vet el, mert erköl­csileg problematikusak. (Mint erről ké­sőbb még szó lesz, a király cselekvésé­nek ez a motivációja hiányzik a drámá­ból, és ez nem válik előnyére.) De a kö­vetkező lépcsőfokon már Ipoly ispánt látjuk, aki csupán cinikus, minden skrupulustól mentes megvalósító közege egy érdekből, belső azonosulás nélkül vállalt politikának. Még lejjebb követ­keznek e politika félelem és szorongás eltorzította kiszolgálói: Marcellus, aki öregségére, állandó kísérőjévé vált ha­lálfélelmére hivatkozik és Olympiadesz, aki a középkorúak megállapodott, révbe jutott nyugalmát félti. És legalul azok, akik úgy érzik, semmi közük az egész­hez, ártatlanul keveredtek a hatalmasok játékába: az apácák. Valamennyien kí­sérleti nyulakként kerülnek bele a szituá­cióba, amely számukra is ismeretlen jel­lemvonásokat hív elő­lényükből. A gyilkosság eszmei szervezője lesz az okos Kingából, a gyilkosság végrehaj­tója a gyáva Szabinából, s a gyilkosság passzív, de tudatos szemlélője a pártat­lan mókamester Beátából. És ez a csiga­lépcső-szerkezet zárja körül az áldozatot: Margitot, aki nem hajlandó elismerni, hogy a manipuláció mindenkire kötele­ző érvényű legyen. Spiró drámája voltaképpen az ítélet­­végrehajtók tragédiája, azoké, akik, hogy ne legyenek áldozatok, vállalják a hóhér szerepét. A dráma előtti időben játékszín Horineczky Erika és Bicskey Károly Spiró György Nyulak Margitja című drámájának pécsi előadásában

Next