Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
nyalattal hangosabb a kelleténél. Pilisi tanáros pedantériáját, didaxisra való szüntelen hajlandóságát s a mögötte feltáruló, jellemet roncsoló kiszolgáltatottságot Kun Vilmos nagyon pontos, hiteles eszközökkel érzékelteti. Az előadáson belül a túlsó pólust, az erősen stilizált játékmodort Dégi István képviseli az apa szerepében. Szinte a fizikai és a kísértetlét határán, múltja minden terhétől görnyedten érkezik a színpadra, léptei egyszerre kísértetiesen súlytalanok és történelmien súlyosak. Szerepének hálátlanabb felével, az őrült bizarr, patologikus figurájával Dégi sem tud igazán mit kezdeni. Valószínűleg ez az oka, hogy hálátlan nagyjelenetében pusztán fizikai alkatával és harsány, külsőleges színészi fogásokkal próbál hatni. De még itt is van egy felzaklató, megrázóan előadott, drámai erejű mondata. „Miért kell rimánkodni azért, hogy életeket mentsek meg?” - kérdi, s az irracionális őrültség mögött egyszer csak felfénylik a valódi tartalom. Dégi itt olyan hátborzongató erővel érzékelteti a figura kettős tudatát, hogy ily módon teljesebbé, gazdagabbá válik szegényes szövege is. Jeleztem már az előadás általam megoldatlannak vélt pontjait: ifjabb Mucsi Sándoron és Serf Egyeden kívül Medgyesy Pál (Levente) is azok közé tartozik, akiknek színészi teljesítménye a lehetőségek alatt marad. Míg Stettner Ottó és Simon Zoltán (Rozner és Gyimesi) szerepük maximumát nyújtják. Úgy hírlik, hogy Halmi vagy a tékozló fiú tavasszal, vendégként Budapestre érkezik. Régen láttunk olyan bemutatót, amelyik időszerűségénél, gondolati tartalmánál, írói erejénél fogva jobban megérdemelné az országos nyilvánosságot. Hiszem, hogy az eseményszámba menő kaposvári bemutató nem végállomása, hanem kezdete egy szellemi izgalmat ébresztő, irodalmi értékű kortársdráma színházi pályafutásának. Bereményi Géza: Halmi - vagy a tékozló fiú (Kaposvári Csiky Gergely Színház) Rendező: Gothár Péter. Díszlet-jelmez: Pauer Gyula m. v. A. rendező munkatársa: Kardos Tibor és Lehoczky Orsolya. Szcenika: É. Kiss Piroska. Szereplők: Rajhona Ádám, Lukáts Andor, Eperjes Károly f. h., Spindler Béla, Kun Vilmos, Medgyesy Pál, Stettner Ottó, Simon Zoltán, ifj. Somló Ferenc, Dégi István m. v., ifj. Mucsi Sándor, Serf Egyed, Olsavszky Éva, Tarján Györgyi. SZEKRÉNYESY JÚLIA Barbár dekadencia Az Úri muri Kecskeméten „A világ semmiféle regényében nem esznek annyit, mint a hiteles magyar regényben. Az igazi magyar anekdota az állati igazságokat pártolja a finomabb lelkiség rovására. Vallásos csillogású s egyben materialista világszemlélet ez.” E sorok Komlós Aladár 1927-es Úri muri-kritikájából valók. Bálint György így értelmezi a mű igazi főszereplőjét, a féktelen és eszeveszett tivornyázást: „Ez az úri muri tudja csak levezetni a felgyülemlett óriási energiákat. Mert iszonyú erő lakozik ezekben a férfiakban, a föld, az Alföld, a beláthatatlan puszták pogány ősereje. De ez az őserő csak a szilaj mulatozásban nyilvánul meg és Csörgheő Csuli vaskos tréfacsinálásaiban és Szakhmáry Zoltán kétségbeesett szerelmében . . . Ez az energia nem tud nagy teremtő munkává átalakulni, hogy megszülessen belőle az új Magyarország.” Sajátságos képlete ez a hanyatlásnak. Az ok nem az elgyengülés, a tehetetlenség, hanem épp ellenkezőleg, a vérbőség, a kirobbanó erő, az energiafölösleg, mely úgy pocsékoltatik el, mint a bor, melyet a részeg társaság, már nem bírván meginni, szétlocsol a földön. Móricz Zsigmond millennium korabeli birtokos urai nem illenének bele a fin de siécle finomságot, érzékenységet árasztó fényképalbumába. A meghatározatlan világfájdalom, a beteges halálvágy, az elégikus életundor, a széplelkű perditakultusz igen nehezen gyömöszölhető egy kategóriába a sertésvész okozta kozmikus keserűséggel, egy kurvoid summáslány okozta szerelmi kínokkal, az életerős hősök delíriumos halálugrásával. Pedig nyilván nem zárják ki egymást: az étvágytalanság éppúgy lehet válságtermék, mint a farkasétvágy. A feltörekvő, haladó szellemű ember - legalábbis a polgári ideálok értelmében - mértékletesen étkezik, szeszes itallal alig él, soha nem esik szerelmi túlzásokba. A ványadt testű dekadensek mellett tehát szép számmal akadhatnak vasöklű, keménykötésű, élvhajhászó dekadensek is. Ez utóbbiak a maguk materialista módján megpróbálnak küzdeni sorsukkal, de ezek már csak utóvédharcok, az élvezetek állati igazságait nem ismeri el a történelem. Móricz Zsigmond az Úri muriban azt a végletesen reménytelen helyzetet ábrázolja, amikor szinte mindegy, mit cselekszik a birtokos, jót vagy rosszat, semmiképpen sem tud válaszolni a századvég magyar társadalmának keresztkérdéseire. A gúzsbakötöttség magyarázata persze hosszúra nyúlna. Hosszas elemzés helyett idézzük inkább Szekfű Gyulát, aki a Három nemzedék című munkájában említi, hogy például a napóleoni háborúk idején a terményárak javulása nem anyagi jólétet hozott, csak azt, hogy evés-ivás dolgában - mint Széchenyi mondja - állati vágyaiknak még zsírosabban tehettek eleget, így folytatja Szekfű: „Széchenyi nemhiába helyzi oly kísérteties világításba a magyar nemes gazdasági helyzetét, csak haldokló országban volt lehetséges, hogy emberi méltósággal, a halhatatlan lélek igényeit betöltve csak azok élhessenek, kik legalábbis nyolcszáz vagy ezer holdnyi termőföldet mondhattak magukénak. Tudjuk, Deák Ferenc legnagyobb takarékossággal, magába vonult életmóddal, költséges paszsziók nélkül is alig tudott birtokaiból annyi jövedelmet szerezni, hogy legalább az év egy részét az ország politikai központjában tölthesse el. Pedig neki 810 hold Zala megyei földje volt, ebből csak 285 hold erdő, a többi szántóföld és rét, meg nem kevesebb, mint 146 holdnyi szőlő! Nem nagyítunk tehát, ha azt állítjuk, hogy a nyugati ideák csak azon társadalmi rétegben találtak termékeny talajra, melynek tagjai átlag ezer hold földnek voltak urai.” Rhédey Eszter az Úri muriban azt veti férje szemére, hogy úgy akar gazdálkodni, oly nagyszabású terveket akar megvalósítani, melyeket csak az engedhet meg magának, aki több ezer holdat birtokol, nem pedig csupán néhány százat. Ez az asszony nem gazdasági szakember, egyszerű hétköznapi teremtés, akiről az író minden rosszat elmond, amit csak feleségről el lehet mondani: frigid, zordon, harciasan erőszakos, nem tud és nem is akar férjével szárnyalni. Mert a mű logikája szerint Szakhmáry Zoltán voltaképp rokonszenves szárnyalásai kísérletet hajt végre. Ő lenne az a hős, aki mást, többet, jobbat akar, reformokat a gazdálkodásban, könyvekből akar termeszteni, tündérkertet szeretne varázsolni a szikre. Társai ezért kinevetik, felesége pedig határozottan