Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1980-03-01 / 3. szám

nyalattal hangosabb a kelleténél. Pilisi tanáros pedantériáját, didaxisra való szüntelen hajlandóságát s a mögötte fel­táruló, jellemet roncsoló kiszolgáltatott­ságot Kun Vilmos nagyon pontos, hite­les eszközökkel érzékelteti. Az előadáson belül a túlsó pólust, az erősen stilizált játékmodort Dégi István képviseli az apa szerepében. Szinte a fizikai és a kísértetlét határán, múltja minden terhétől görnyedten érkezik a színpadra, léptei egyszerre kísértetiesen súlytalanok és történelmien súlyosak. Szerepének hálátlanabb felével, az őrült bizarr, patologikus figurájával Dégi sem tud igazán mit kezdeni. Valószínűleg ez az oka, hogy hálátlan nagyjelenetében pusztán fizikai alkatával és harsány, kül­sőleges színészi fogásokkal próbál hatni. De még itt is van egy felzaklató, meg­­rázóan előadott, drámai erejű mondata. „Miért kell rimánkodni azért, hogy életeket mentsek meg?” - kérdi, s az ir­racionális őrültség mögött egyszer csak felfénylik a valódi tartalom. Dégi itt olyan hátborzongató erővel érzékelteti a figura kettős tudatát, hogy ily módon tel­jesebbé, gazdagabbá válik szegényes szövege is. Jeleztem már az előadás általam meg­oldatlannak vélt pontjait: ifjabb Mucsi Sándoron és Serf Egyeden kívül Med­­gyesy Pál (Levente) is azok közé tarto­zik, akiknek színészi teljesítménye a le­hetőségek alatt marad. Míg Stettner Ottó és Simon Zoltán (Rozner és Gyi­­mesi) szerepük maximumát nyújtják. Úgy hírlik, hogy Halmi­­ vagy a tékozló fiú tavasszal, vendégként Budapestre ér­kezik. Régen láttunk olyan bemutatót, amelyik időszerűségénél, gondolati tar­talmánál, írói erejénél fogva jobban meg­érdemelné az országos nyilvánossá­got. Hiszem, hogy az eseményszámba menő kaposvári bemutató nem végállo­mása, hanem kezdete egy szellemi izgal­mat ébresztő, irodalmi értékű kortárs­­dráma színházi pályafutásának. Bereményi Géza: Halmi - vagy a tékozló fiú (Kaposvári Csiky Gergely Színház) Rendező: Gothár Péter. Díszlet-jelmez: Pauer Gyula m. v. A. rendező munkatársa: Kardos Tibor és Lehoczky Orsolya. Szce­nika: É. Kiss Piroska. Szereplők: Rajhona Ádám, Lukáts Andor, Eperjes Károly f. h., Spindler Béla, Kun Vilmos, Medgyesy Pál, Stettner Ottó, Simon Zoltán, ifj. Somló Ferenc, Dégi István m. v., ifj. Mucsi Sándor, Serf Egyed, Olsavszky Éva, Tarján Györgyi. SZEKRÉNYESY JÚLIA Barbár dekadencia Az Úri muri Kecskeméten „A világ semmiféle regényében nem esz­nek annyit, mint a hiteles magyar re­gényben. Az igazi magyar anekdota az állati igazságokat pártolja a finomabb lelkiség rovására. Vallásos csillogású s egyben materialista világszemlélet ez.” E sorok Komlós Aladár 1927-es Úri muri-kritikájából valók. Bálint György így értelmezi a mű igazi főszereplőjét, a féktelen és eszeveszett tivornyázást: „Ez az úri muri tudja csak levezetni a felgyülemlett óriási energiákat. Mert iszonyú erő lakozik ezekben a férfiak­ban, a föld, az Alföld, a beláthatatlan puszták pogány ősereje. De ez az őserő csak a szilaj mulatozásban nyilvánul meg és Csörgheő Csuli vaskos tréfacsi­­nálásaiban és Szakhmáry Zoltán két­ségbeesett szerelmében . . . Ez az ener­gia nem tud nagy teremtő munkává átalakulni, hogy megszülessen belőle az új Magyarország.” Sajátságos képlete ez a hanyatlásnak. Az ok nem az elgyengülés, a tehetet­lenség, hanem épp ellenkezőleg, a vérbő­ség, a kirobbanó erő, az energiafölösleg, mely úgy pocsékoltatik el, mint a bor, melyet a részeg társaság, már nem bírván meginni, szétlocsol a földön. Móricz Zsigmond millennium korabeli birtokos urai nem illenének bele a fin de siécle finomságot, érzékenységet árasztó fény­képalbumába. A meghatározatlan világ­fájdalom, a beteges halál­vágy, az elégi­­kus életundor, a széplelkű perdita­kultusz igen nehezen gyömöszölhető egy kategóriába a sertésvész okozta kozmi­kus keserűséggel, egy kurvoid summás­­lány okozta szerelmi kínokkal, az élet­erős hősök delíriumos halálugrásával. Pedig nyilván nem zárják ki egymást: az étvágytalanság éppúgy lehet válság­­termék, mint a farkasétvágy. A feltö­rekvő, haladó szellemű ember - leg­alábbis a polgári ideálok értelmében - mértékletesen étkezik, szeszes itallal alig él, soha nem esik szerelmi túlzásokba. A ványadt testű dekadensek mellett tehát szép számmal akadhatnak vasöklű, keménykötésű, élvhajhászó dekadensek is. Ez utóbbiak a maguk materialista módján megpróbálnak küzdeni sorsuk­kal, de ezek már csak utóvédharcok, az élvezetek állati igazságait nem ismeri el a történelem. Móricz Zsigmond az Úri muriban azt a végletesen reménytelen helyzetet ábrá­zolja, amikor szinte mindegy, mit cselek­szik a birtokos, jót vagy rosszat, semmi­képpen sem tud válaszolni a századvég magyar társadalmának keresztkérdéseire. A gúzsbakötöttség magyarázata persze hosszúra nyúlna. Hosszas elemzés he­lyett idézzük inkább Szekfű Gyulát, aki a Három nemzedék című munkájában em­líti, hogy például a napóleoni háborúk idején a terményárak javulása nem anyagi jólétet hozott, csak azt, hogy evés-ivás dolgában - mint Széchenyi mondja - állati vágyaiknak még zsírosabban tehet­tek eleget, így folytatja Szekfű: „Szé­chenyi nemhiába helyzi oly kísérteties világításba a magyar nemes gazdasági helyzetét, csak haldokló országban volt lehetséges, hogy emberi méltósággal, a halhatatlan lélek igényeit betöltve csak azok élhessenek, kik legalábbis nyolc­száz vagy ezer holdnyi termőföldet mondhattak magukénak. Tudjuk, Deák Ferenc legnagyobb takarékossággal, ma­­gába vonult életmóddal, költséges pasz­­sziók nélkül is alig tudott birtokaiból annyi jövedelmet szerezni, hogy leg­alább az év egy részét az ország politikai központjában tölthesse el. Pedig neki 810 hold Zala megyei földje volt, ebből csak 285 hold erdő, a többi szántóföld és rét, meg nem kevesebb, mint 146 holdnyi szőlő! Nem nagyítunk tehát, ha azt állítjuk, hogy a nyugati ideák csak azon társadalmi rétegben találtak termé­keny talajra, melynek tagjai átlag ezer hold földnek voltak urai.” Rhédey Eszter az Úri muriban azt veti férje szemére, hogy úgy akar gaz­dálkodni, oly nagyszabású terveket akar megvalósítani, melyeket csak az enged­het meg magának, aki több ezer holdat birtokol, nem pedig csupán néhány szá­zat. Ez az asszony nem gazdasági szak­ember, egyszerű hétköznapi teremtés, akiről az író minden rosszat elmond, amit csak feleségről el lehet mondani: frigid, zordon, harciasan erőszakos, nem tud és nem is akar férjével szárnyalni. Mert a mű logikája szerint Szakhmáry Zoltán voltaképp rokonszenves szárnya­lásai kísérletet hajt végre. Ő lenne az a hős, aki mást, többet, jobbat akar, reformokat a gazdálkodásban, köny­vekből akar termeszteni, tündérkertet szeretne varázsolni a szikre. Társai ezért kinevetik, felesége pedig határozottan

Next