Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
nak nagyapahősét idézi Vizi Miklós apjáig, aki ugyancsak a Legendáriumbeli részeges apa újabb változata. Hogy közben hirtelen bankettezők kerülnek ide, az Érettségi találkozó-dallal, meg egy vonatra váró fiú meg egy lány, egy ugyancsak régebbi Váróterem-dallal, abbanaz adott körülmények közt nincs semmi meglepő: éppilyen természetes ebben a közegben az aranyruhás dizőz meg a kultúrház-igazgató, aki a „polgári ízlés” ellen harcol, majd leborul előtte. De közben felmerül Víziben a gyanú: vajon indulnak-e innen vonatok egyáltalán ? Most Bereményi a drámaszerkesztés késleltető motívumát veti be: Ecsédy most jut el, Vizit keresve, a Baross térre, s váratlanul találkozik Sass elvtárssal. Tőle tudja meg, hogy Vizi a pályaudvaron van. Egy jellegzetesen bereményis közjátékot jelenít meg Cseh Tamás: Sass elvtárs konstruktív szövegeit a tátott szájú Ecsédy elkutyásítása követi cukrot a szájába, o laid, o laid, majd Sass elvtárs fölemelkedése, repülése az Astoria-szálló, Sólyom elvtárs, Karvaly elvtárs felé.. . Ecsédy közben bemegy, megtalálja Vizit, aki épp ekkor fedezi fel az apját - „Persze, ez a törzshelye! Túlitta magát, nem fogják kiszolgálni” - és ahogy elrohan (mert mindig elrohan, menekülni akar), a vécésnéni erős markai közé fut. Bereményi ekkor látomásteremtő bódulatában a rózewiczi nyitott színház szemléletével rokon genezis-szatíráig fokozza az abszurditást - mert hogy is ne jutna eszünkbe a varsói vagy wroclawi Kotlik az öreg Aj'^-előadás ? —, a vécésnéni nem csupán azt vallja be, hogy „vonat innen nem megy, itt nincsen forgalom”, hanem azt is, hogy ő „a világ mamikája”, aki, mert nem volt férje, ki teherbe ejtse, egy pályaudvart szült, beléje utasokat. És jól tudja, hogy „nekik ez kell, indulósdi játék.. . nem, nem mozdul semmi, csak állnak és hiszik, és közülük egy vagy, fiacskám, Vizi!” Vizi megint elrohan, be az étterembe, felugrik az asztalra, ismét azt kiáltja: „Emberek!” - és azután: „Valaki nekem itt, ebben a vécében azt állította, hogy innen nem mennek vonatok! Hogy ez egy álpályaudvar! Márpedig én el akarok menni, és gondolom, maguk is! Mondjátok meg nekem ezek után, emberek, bajtársak. . .” A „bajtársak” szó nyilván véletlenül csúszik ki Vizi száján, de hát a vécésnéni is indulósdijátékról beszélt, a kétféle jelképrendszer, a vasúti és a frontátvonulási, folyton összefonódik. És természetes, hogy az emberek egy csöppet sem csodálkoznak Vizi közlésén, tudják, hogy minden, ami itt, a pályaudvaron történik, időtlen idők óta tart, ha egyforma az élet, akkor időtlen is: a 87 éves öreg ugyanúgy, mint a részeges apa, az érettségi találkozó ugyanúgy, mint a dizőz éneke. Ezen a kulminációs ponton - Vizi az asztalon áll - rohan be Ecsédy, és faggatni kezdi: „Vizi, mit tudsz, mondd el, gyere!” - s ekkor hirtelen egy újabb bukfenc, Ionesco Lecké Jénes második poénja után szabadon, amivel egyszerűen játékká válik az egész: „Ez most már a kétszázadik ilyen, hogy. . . hogy találkozunk az utcán, úgy csinálunk, mint hogyha találkoznánk - akkor fölmegyünk hozzám, megisszuk a kávélikőrt, konyakot, kevertet. Aztán kimegyek a konyhába, lejövök az utcára. Kijövök ide a pályaudvarra, és úgy csinálok, mintha csodálkoznék, hogy nem mennek vonatok. Te meg aztán lejössz később, föllármázod a várost. . . Nem, elég, elég, Ecsédy!” Ecsédy megrémül : „Abba akarod hagyni ? Már olyan jól benne voltunk! Mások is élvezték. Mit fogunk csinálni ?” Erre Vizi még egyszer megcsinálja, ami kétszázadszor, akárhányadszor is hat: megfogja a poharat, elereszti, s a pohár a levegőben marad. Itt véget is érhetne az előadás, hiszen érezzük, a szöveg mögött Cseh Tamás és Bereményi vitatkoznak egymással: „Abba akarod hagyni? Már olyan jól benne voltunk! Mások is élvezték...” De nem, hátra van még a finálé, méghozzá két finálé. Az egyik: Budapest lakossága másnap ritka élményben részesül, ugyanis egy hatalmas mozdony, tele emberekkel, a kémény mellett is lógnak (mögötte persze kocsisor) - mrozeki kép kiszakítja a Keleti pályaudvar üvegfalát, átrobog a városon, a Lánchíd felnyög dübörgő kerekei alatt, egyik oldalán Vizi, másikon Ecsédy; a Clark Ádám téren tribünön ül Sass elvtárs, Sólyom elvtárs, Karvaly elvtárs s harsány hangszórók hirdetik: „Éljenek a keleti pályaudvarnak, éljenek, akik helyettünk is vártak.” Ecsédy együgyű versikével köszönti barátját: „...rímek között pancsikolnék, úgy köszönteném Vizit”, majd pompás tűzijáték következik ... A másik befejezés: mindezt otthon nézik a tévén, ők, Viziék, majd Vizi átmegy Ecsédy szobájába. „Ecsédy aludt egy asztalon, Vizi odament, belemarkolt a hajába, fölemelte, és beleordított az alvó arcba, hogy: Ha még egyszer nők nevét kiabálod, meg házszámokat ... ennek vége van, érted ?” — és itt csakugyan véget ér az előadás, Cseh Tamás szavaival: „Ennek vége van, értik ?” Az előadás, ami dramaturgiailag is izgalmas - nem véletlenül emlegettem Rózewiczet, Mrozeket, Ionescót -, zeneileg is kitűnő - még parodisztikus utalásai is: a két-három csomag Kossuth úgy játszik rá a hajdani Hamvadó cigarettavég-sláger dallamára, ahogy a Fehér babák-beli Takaró alatt a Meseautóra és a költészet síkján is jól megállja a helyét. Bereményi, aki az előző műsorban „nők nevét kiabálva” gyakran félkézzel vetette oda az énes sorvégeket, a rájuk rímelő reményszerűségekkel, ott érezhetően nem volt szárnyaló kedvében: most ihletetten, remek fantáziával és virtuozitással dolgozott (nézzünk akár olyan rímeket, mint „megoldás-dekoltázs”, vagy: „Erőltetett ez a menet, fáradt lehet, ki belement, szép kis menet, egy tönkrement cipőpatent többet jelent”). És hogy az „emberek”, akiket ebben a műsorban annyit emleget, Valóban érdeklik - nem megy el közömbösen a síró uborkák mellett -, s az irónia-önirónia mögött a nemzetért érzett, nagyon is komoly felelősségtudat rejlik, tanúsítják az öreg hadfi fájón visszhangzó sorai: Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok, fejemben összekeveredtek a féldecilis kormányzatok. Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is, harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is! Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő címzetes vitézlő tönkrement lábain, de áll önök előtt! Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és elnézem az unokámat: látom, hogy gyönge alak. Hogy lesznek ezek túlélők ? Valami itt korcsosul, kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul! ?