Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

nak nagyapahősét idézi­­ Vizi Miklós apjáig, aki ugyancsak a Legendárium­­beli részeges apa újabb változata. Hogy közben hirtelen bankettezők kerülnek ide, az Érettségi találkozó-dallal, meg egy vonatra váró fiú meg egy lány, egy ugyancsak régebbi Váróterem-dallal, ab­ban­­az adott körülmények közt nincs semmi meglepő: éppilyen természetes ebben a közegben az aranyruhás dizőz meg a kultúrház-igazgató, aki a „pol­gári ízlés” ellen harcol, majd leborul előtte. De közben felmerül Víziben a gyanú: vajon indulnak-e innen vonatok egyáltalán ? Most Bereményi a drámaszerkesztés késleltető motívumát veti be: Ecsédy most jut el, Vizit keresve, a Baross térre, s váratlanul találkozik Sass elv­társsal. Tőle tudja meg, hogy Vizi a pá­lyaudvaron van. Egy jellegzetesen bere­­ményis közjátékot jelenít meg Cseh Ta­más: Sass elvtárs konstruktív szövegeit a tátott szájú Ecsédy elkutyásítása kö­veti­­ cukrot a szájába, o laid, o laid­­, majd Sass elvtárs fölemelkedése, repü­lése az Astoria-szálló, Sólyom elvtárs, Karvaly elvtárs felé.. . Ecsédy közben bemegy, megtalálja Vi­zit, aki épp ekkor fedezi fel az apját - „Persze, ez a törzshelye! Túlitta magát, nem fogják kiszolgálni” - és ahogy el­rohan (mert mindig elrohan, menekülni akar), a vécésnéni erős markai közé fut. Bereményi ekkor látomásteremtő bódu­latában a rózewiczi nyitott színház szem­léletével rokon genezis-szatíráig fokozza az abszurditást - mert hogy is ne jutna eszünkbe a varsói vagy wroclawi Kotlik az öreg Aj'^-előadás ? —, a vécésnéni nem csupán azt vallja be, hogy „vonat innen nem megy, itt nincsen forgalom”, hanem azt is, hogy ő „a világ mamikája”, aki, mert nem volt férje, ki teherbe ejtse, egy pályaudvart szült, beléje utasokat. És jól tudja, hogy „nekik ez kell, indu­­lósdi játék.. . nem, nem mozdul semmi, csak állnak és hiszik, és közülük egy vagy, fiacskám, Vizi!” Vizi megint elrohan, be az étterembe, felugrik az asztalra, ismét azt kiáltja: „Emberek!” - és azután: „Valaki nekem itt, ebben a vécében azt állította, hogy innen nem mennek vonatok! Hogy ez egy álpályaudvar! Márpedig én el aka­rok menni, és gondolom, maguk is! Mondjátok meg nekem ezek után, em­berek, bajtársak. . .” A „baj­társak” szó nyilván véletlenül csúszik ki Vizi száján, de hát a vécés­néni is indulósdijátékról beszélt, a két­féle jelképrendszer, a vasúti és a front­átvonulási, folyton összefonódik. És természetes, hogy az emberek egy csöp­pet sem csodálkoznak Vizi közlésén, tud­ják, hogy minden, ami itt, a pályaudva­ron történik, időtlen idők óta tart, ha egyforma az élet, akkor időtlen is: a 87 éves öreg ugyanúgy, mint a részeges apa, az érettségi találkozó ugyanúgy, mint a dizőz éneke. Ezen a kulminációs pon­ton - Vizi az asztalon áll - rohan be Ecsédy, és faggatni kezdi: „Vizi, mit tudsz, mondd el, gyere!” - s ekkor hir­telen egy újabb bukfenc, Ionesco Lec­­ké Jéne­s második poénja után szabadon, amivel egyszerűen játékká válik az egész: „Ez most már a kétszázadik ilyen, hogy. . . hogy találkozunk az utcán, úgy csinálunk, mint hogyha találkoznánk - akkor fölmegyünk hozzám, megisszuk a kávélikőrt, konyakot, kevertet. Aztán kimegyek a konyhába, lejövök az ut­cára. Kijövök ide a pályaudvarra, és úgy csinálok, mintha csodálkoznék, hogy nem mennek vonatok. Te meg aztán le­jössz később, föllármázod a várost. . . Nem, elég, elég, Ecsédy!” Ecsédy meg­rémül : „Abba akarod hagyni ? Már olyan jól benne voltunk! Mások is él­vezték. Mit fogunk csinálni ?” Erre Vizi még egyszer megcsinálja, ami kétszázad­­szor, akárhányadszor is hat: megfogja a poharat, elereszti, s a pohár a levegőben marad. Itt véget is érhetne az előadás, hiszen érezzük, a szöveg mögött Cseh Tamás és Bereményi vitatkoznak egymással: „Abba akarod hagyni? Már olyan jól benne voltunk! Mások is élvezték...” De nem, hátra van még a finálé, még­hozzá két finálé. Az egyik: Budapest lakossága másnap ritka élményben ré­szesül, ugyanis egy hatalmas mozdony, tele emberekkel, a kémény mellett is lógnak (mögötte persze kocsisor) - mrozeki kép­­ kiszakítja a Keleti pá­lyaudvar üvegfalát, átrobog a városon, a Lánchíd felnyög dübörgő kerekei alatt, egyik oldalán Vizi, másikon Ecsédy; a Clark Ádám téren tribünön ül Sass elvtárs, Sólyom elvtárs, Karvaly elvtárs s harsány hangszórók hirdetik: „Élje­nek a keleti pályaudvarnak, éljenek, akik helyettünk is vártak.” Ecsédy együgyű versikével köszönti barátját: „...rímek között pancsikolnék, úgy köszönteném Vizit”, majd pompás tűzijáték követ­kezik ... A másik befejezés: mindezt otthon nézik a tévén, ők, Viziék, majd Vizi átmegy Ecsédy szobájába. „Ecsédy aludt egy asztalon, Vizi odament, bele­markolt a hajába, fölemelte, és beleordí­tott az alvó arcba, hogy: Ha még egy­szer nők nevét kiabálod, meg házszá­mokat ... ennek vége van, érted ?” — és itt csakugyan véget ér az előadás, Cseh Tamás szavaival: „Ennek vége van, értik ?” Az előadás, ami dramaturgiailag is izgalmas - nem véletlenül emlegettem Rózewiczet, Mrozeket, Ionescót -, ze­neileg is kitűnő - még parodisztikus utalásai is: a két-három csomag Kossuth úgy játszik rá a hajdani Hamvadó ciga­­rettavég-sláger dallamára, ahogy a Fehér babák-beli Takaró alatt a Meseautóra­­ és a költészet síkján is jól megállja a he­lyét. Bereményi, aki az előző műsorban „nők nevét kiabálva” gyakran félkézzel vetette oda az én­es sorvégeket, a rájuk rímelő remény­szerűségekkel, ott érez­hetően nem volt szárnyaló kedvében: most ihletetten, remek fantáziával és vir­tuozitással dolgozott (nézzünk akár olyan rímeket, mint „megoldás-dekol­tázs”, vagy: „Erőltetett ez a menet, fá­radt lehet, ki belement, szép kis menet, egy tönkrement cipőpatent többet je­lent”). És hogy az „emberek”, akiket ebben a műsorban annyit emleget, Való­ban érdeklik - nem megy el közöm­bösen a síró uborkák mellett -, s az irónia-önirónia mögött a nemzetért ér­zett, nagyon is komoly felelősségtudat rejlik, tanúsítják az öreg hadfi fájón visszhangzó sorai: Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok, fejemben összekeveredtek a féldecili­s kormányzatok. Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is, harcoltam két háborúban, túléltem­­ az Istenbe is! Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő címzetes vitézlő tönkrement lábain, de áll önök előtt! Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és elnézem az unokámat: látom, hogy gyönge alak. Hogy lesznek ezek túlélők ? Valami itt korcsosul, kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul! ?

Next