Színház, 1984 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1984-06-01 / 6. szám
lalkozás későbbi minden politikai és technikai kanyarénál ott állt és jól irányított. (Mellette dr. Bada Gyula, a magyar költészet feledhetetlen elemző mestere volt a tanári kar leglelkesebbje.) A Tragédia akkor már évek óta a színházi élet „várakozó listáján” szerepelt A csodálatos Mandarin és más művek mellett, de bemutatásának esélye nem látszott közeli realitásnak. Ez is magyarázza tehát azt a felénk áradó figyelmet és segítőkészséget, ugyanakkor gyanakvó ellenérzést, amiben egyformán részünk lett az elkövetkező fél év során. Természetesen mindannyiunkat vonzott a küzdelemre a kultúrpolitikai misszió és a névadó iránti tisztelet. De mindennél jobban izgatta kamasz-művész fantáziánkat maga a mű. Mi, akik jó néhányan színháztól, irodalomtól fertőzöttek voltunk, akkor már hatodik éve a drámairodalom nagy műveiből adtunk elő részleteket különféle előadásokon, rendezőpéldányokat, díszletterveket, szereposztásterveket készítettünk, készültünk a pályára. Példaképünk a tragikus sorsú, 1941-ben öngyilkossá lett ifj. Horváth István volt. Ez a zseniális diákrendező a sárospataki kollégiumban a Tragédiát angolul, Szegeden egyetemistákkal a Hamletet adta elő óriási sikerrel. Életéről, műveiről posztumusz kötetében olvashattunk. De a negyvenes évek vége felé potom áron vásárolhattuk meg az antikváriumokban Hevesi, Bárdos Arthur, Németh Antal és mások színházi köteteit is. A Tragédiáin, készülve, a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályán (amely azután éveken keresztül adott szellemi táplálékot és „menedéket” többünknek) Paulay, Hevesi, Németh Antal rendezőpéldányaival ismerkedtünk. Együtt elemeztük tanárainkkal a művet, elolvastuk a nevezetes irodalomtörténeti munkákat, vitákat. A tervezés időszakában kezdtük el „eklektikus” jellegű látogatásainkat a Tragédia akkor élő egykori rendezőinél. A velük való megismerkedés, a beszélgetések sorozata, később pedig gyakorlati segítségük érthetően nagyon sokat jelentett mindannyiunknak. A Színháztörténeti Múzeum Petőfi Sándor utcai, ha jól emlékszem VI. emeleti szükségotthonában egy kora téli délutánon kerestük fel Hont Ferencet, aki az akkori magyar színházi élet fordulataiban már színházi kifejező lehetőségek nélkül élt. Soha nem felejtem el kigyúló lelkesedését, izgalmát, mindenre kíváncsi frisseségét, amivel az álmos délutánból felvillanyozó élményt varázsolt. Végeláthatatlanul mesélt szegedi rendezéséről, sőt helyettesével, dr. Czenner Mihállyal együtt dokumentumokat mutattak, és még az akkor szinte csak titokban emlegethető Németh Antal Tragédialemezfelvételének meghallgatását is lehetővé tették. Sokat tanultunk Hont Ferenctől azokon a próbákon is, amelyeken részt vett. Ezt követően kinyomoztuk Németh Antal munkahelyét. A Népművészeti Intézet alkalmi bábrendezője volt. Egy téli délutánon belopakodtunk a Corvin téri alagsor próbatermébe Ispánki János akkori bábelőadó segítségével, s végignéztük, amint Németh beállította az akkor még fiatal Kemény Henrik egy pompás bábjelenetét. A hatalmas színpadi menazsériát kedvtelve mozgató, virtuóz, formalistának is mondott, gesammtkunstot az expresszionizmussal keverő egykori nemzeti színházi igazgató e próbája mindmáig a rendezői életösztön, a makacs kitartás és tehetség tragikus és groteszk példája marad számomra. Az akkor már tizedik esztendeje színpad nélkül élő, Az ember tragédiájába, egy életen át szerelmes rendező jóleső érdeklődéssel fogadott minket, és ezután több „titkos” találkozón beszélgetett velünk. Németh többek között megismertetett bennünket az 1939-es kamara-Tragédia változatának elképzeléseivel, dramaturgiájával. Minden korabeli kritika Németh egyik legérdekesebb rendezésének tartotta ezt a miseszerű interpretációt a mai Bábszínház helyiségében. (Egyébként ez az elismerés különösen jól érthető azért is, mivel a legjelentősebb színikritikusoktól távol állt Németh Antal rendezői stílusa, gyakran misztikus koncepciói, Gordon Craig elveit érvényesíteni akaró rendezői gyakorlata. S érthetően üdvözölték a kivételt: a mise celebrálásának keretei között is jól érvényesülő szövegcentrikus megközelítést. Itt vetem fel, hogy nagyon is időszerű lenne mind Hont Ferenc, mind Németh Antal rendezői és elméleti életművének mielőbbi áttekintése, elemzése. Különösen indokolja a sürgősséget a még megkérdezhető tanúk, az életművek ismerőinek vallomáslehetősége. Ugyancsak komoly adósságnak érzem a magyar színikritika XX. századi történetének alapos értékelését, a források faggatását, s ezen belül is például Hevesi Sándor, Kárpáti Aurél, Pünkösd Andor színikritikusi működésének gyűjteményes kiadását és számbavételét.) Visszatérve előadásunkra, Németh Antal kamara-Tragédia verziója puritánságával és nem pedig mise jellegű felfogásával hatott ránk. A mi szövegváltozatunk a fennmaradt diákrendező-példány tanúsága szerint jóval teljesebb volt az 1939-es nemzeti színházi változatnál. Az előadás látványát, díszletét és világítását a kiváló színpadi szcenikus, Nagy Ákos irányításával teremtettük meg. Fehér színű, lépcsőzetes emelvényrendszerben, kisebb bútor- és díszletjelzésekkel, diaképvetítéssel folyt az előadás. A zenét jórészt Händel, Beethoven, Liszt műveiből állítottuk össze. Említettem már, hogy sokfelől áradt a segítség. Both Béla, aki akkor a Déryné Színház főrendezője, s a műsorról levétel előtti utolsó nemzeti színházi előadás rendezője volt, különösen a szövegértelmezésben és a szövegmondásban adott sok segítséget. A Nemzeti Színházból Rátár Dénes rendező és Somody Kálmán színművész segített a tömegmozgatás beállításában. Az Operaház és a Nemzeti Színház különböző műhelyei, tárai önzetlenül segítettek. (Akik nem támogattak, sőt gáncsoltak minket, azokról itt most ne essék szó.) 1954. április 3-án a Zeneakadémia Kistermében került sor a bemutatóra, amelyet még hat előadás követhetett. Az akkori magyar kulturális életben nagy érdeklődést keltett vállalkozásunk. Egy-egy este felejthetetlen találkozásokra adott alkalmat Kodály Zoltánnal, Szabolcsi Bencével, Remenyik Zsigmonddal, írókkal, irodalomtörténészekkel, színészekkel. Nem ilyen értelemben, de nagyon is emlékezetes maradt számomra az a telefonbeszélgetés, amelyhez a kémiaóráról hívattak az irodába. A Színházi Főosztály akkori vezetője kívánta véleményét elmondani az érettségiző diáknak, jelezve, hogy próbálkozásunk sokat segített a Tragédia nemzeti színházi műsorra tűzésében. Noha, mondotta, a falanszter-szín értelmezésének bonyolult kérdését mi sem tudtuk megoldani. Érthető, hogy nagyon megtisztelőnek és nagyon furcsának éreztem ezt a beszélgetést. De az tény, hogy a mű 1955-ben színre került végre a Nemzeti Színházban. Mint említettem, a diákrendezés rendezőpéldánya szövegértelmezéseket, mozgásjelöléseket tartalmaz. A játékstílus, az előadás egésze azonban jól rekonstruálható dr. Czenner Mihály akkor keletkezett lelkes, de szigorú tanulmányából. Úgy gondolom, romanti