Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1985-06-01 / 6. szám

Mintha vallatószékbe ültetnék, oly kí­nosan feszengve adja meg jó előre be­tanult s ebből következően hamisan csengő válaszait. Őszinte egyszerűsége vívja benne egyelőre el nem dönthető csatáját régi, megszeghetetlen fogadal­makkal. Amilyen lázas odaadással képviseli az apa-fiú párharcban mindkét fél igazát, oly határozottan olvad eggyé a férjével a potenciális meny, Gladys megérkezése után. Visszafogott kínaisággal közele­dik az idegen felé, mégis élesen kiugra­­nak kultúrkörnyezetük eltérései. A ven­dég nyers rámenősségével szemben hiá­ba keresgél illemszabályai között meg­felelő ellenszer után. Dermedten, bűntu­dattal telve figyeli azt a személyiséghez fűződő jogait is csorbító, belügyeibe való beavatkozást, ahogy a jövevény Chester származását igyekszik felderíteni. Ami­lyen elánnal a „szégyen a futás, de hasz­nos” elv alapján Gladys megrögzött bi­zonyítékszerzési mániája elől menekül, majd ahogy értetlen arccal végignézi az ugyanezen célból megkezdett, de ku­darcba fúló kártyacsatát, abban a szituá­ciók abszurditásán túlmenően Li asz­­szony kisebbrendűségi érzése, kiszolgál­tatott kínaisága is megjelenik. Mert hiába ügyel kínosan arra, hogy tiszteletben tartsa a vendégjogot, figyelmessége mö­gött megbújik ez a leplezhetetlen érzés is. Kútvölgyi Erzsébet emellett olyan szabályszerűen teljesíti az udvariassági előírásokat, hogy érződjék bennük az a kényszeredettség, zavar és távolságtar­tás is, ami csak egy nem szívesen látott vendéget illethet meg. Bár távozása után Li asszony a férjével együtt bocsá­natkérésképp - felelőssége teljes tudatá­ban - térdre ereszkedik, aligha van elle­nére a házasság meghiúsulása. Hogy hogyan fogad egy olyan nőt, akit nem egyszerűen vendégként, ha­nem közelebbi hozzátartozóként szeretne majdan üdvözölni, az Pu Ping Cse láto­gatásakor kiderül. A színésznő „felpörge­tett” mozdulatokkal jelzi azt az izgalom­mal teli várakozást, amely a hirtelen meg­szervezett vendégséget megelőzi. Fél­­szegsége felenged, sugárzó arccal szedi elő a kínai hagyományokat közvetítő ereklyéket, s igazi hazai szokások, széles mosollyal kísért köszöntések és meghaj­lások fogadják az érkezőt. Az akadályo­kat meg nem látók naivitásával reméli, hogy a frigy létrejöhet a fia és a kínai nő között. Ám hiába minden manőverezés! Be kell látnia, hogy Chester nem lesz többé kínai. Ezt az elszakadást ugyanolyan ter­mészetesen viseli, mint a mosodába le­szökő többi megpróbáltatást. Nesztele­nül elpakolja kudarcba fulladt kísérleté­nek nyomait, hogy aztán minden pillan­tását távozó fiának szentelhesse. S ami­kor végre férjével együtt a származási titkot is kipréselik magukból, megköny­­nyebbülten térhetnek vissza a mosoda pultja mögé. Ott folytatják a munkát, ahol az idegen világ beszökése előtt abba kellett hagyniuk. Li úr a vasalónál, Li asszony a tiszta ruhák számbavételé­nél. A színésznő e gépies mozdulatokat is emberiesíti. A monotonitásba beleviszi azt a felszabadultságot, sóhajokat felvál­tó örömérzetet, amit a mázsányi súllyal ránehezedő teher letétele jelent, s aminek a jelentőségét csak az foghatja fel, aki hasonló kínaiságban nevelkedett. Ha ez a „származás” hiányzik, csak nevetni lehet Li asszonyon. Nevetni azért, mert Kútvölgyi Erzsébet a dráma nyújtotta kereteket messze túllépve olyan érzelmi sokszínűséggel, olyan reális mó­don létezik az új világban, hogy az szinte már abszurd. Moór Marianna kétszeresen is játszik Coburn kamara­darabjában. Remegő ujjakkal rakosgatja egymás mellé a kártyalapokat, hogy az­tán néhány húzás után, a kopogós römi szabályai szerint kézből terítve bemond­hassa a győzelmét jelentő ,,römi”-t. A partnerlázító szerencsepartik mellett azonban egy kitartó, szellemi erőfeszí­tésre késztető, komoly játszmát is foly­tat. Apró tercekből rakja össze Fonsta Dorsey elhibázott életét. Nem várja meg, míg valamennyi lap a helyére kerül, ha­nem egyenként teszi az asztalra sorait és színeit. Ezzel a csak látszatra nyílt takti­kával kombinációk egész sorát alakítja ki. Maga dönti el, hogy szurkálgat-e a már ismert lapok mellé, vagy inkább újabb adalékokat hordozó tercek kialakí­tásán fáradozik, így soha nem lehet tud­ni, hogy a színésznő éppen milyen lapo­kat gyűjt, s hogy azokat milyen variáció­ban fogja a kijátszottak mellé tenni. E feszültségnyújtással nem egyszerűen érdekessé és izgalmassá alakítja a partit, de azt is eléri, hogy valamennyi kártya szerepet játszhat a csatározásban. Hogy melyik közöttük a sorsdöntő, még a játszma végén sem állapítható meg. Leg­feljebb annyi tisztázható, hogy melyek azok, amelyekre terveit alapozta. Az egyik ilyen lapot már az indulás­kor a kezében tartja, hogy a későbbiek során két hasonlóval kiegészítve szigorú dramaturgiai ívvé rendezze azokat. Az otthon megszokhatatlan magánya indítja meg az első könnyáradatot, lehetőséget nyújtva Fonstának arra, hogy felfigyelje­nek rá, és kizökkentsék más keretek közé helyezett, de ugyanolyan kilátástalannak tűnő társtalanságából. A második könny­folyam akkor tör ki belőle, amikor part­nere is felfedezi benne ezt a kilométe­rekről érezhető egyedüllétet, és nem csillapítani, hanem éppenséggel kihasz­nálni akarja azt. Harmadszor is a magá­nya fakasztja sírva, csakhogy ezek a könnyek nem megindítanak, hanem le­zárnak egy folyamatot. Újból kudarccal kell szembenéznie! Megint bizonyítékot szerzett kapcsolatteremtési képességé­nek teljes hiányáról. Csakhogy ezúttal egyedül marad az otthon kertjében, nincs körülötte olyan ember, aki egy kicsit is kibillentené alatta statikus hely­zetéből a vasrudakkal rögzített hintát. Moór Marianna ezt az ívet Fonsta abszolút igénytelenségének hangsúlyozá­sával kezdi építeni. Betoppanásával vagy inkább becsoszogásával biztos képet rajzol arról a „minden mindegy” álla­potról, ami a magányos embert bár­milyen apró környezeti jelre hatalmába kerítheti. Még kiöltöznie sem érdemes! Ezt érzékelteti az a háromemeletes - ma- Moór Marianna Coburn: Kopogós romi című darabjában (Szilágyi Tiborral) 46

Next