Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-06-01 / 6. szám
Mintha vallatószékbe ültetnék, oly kínosan feszengve adja meg jó előre betanult s ebből következően hamisan csengő válaszait. Őszinte egyszerűsége vívja benne egyelőre el nem dönthető csatáját régi, megszeghetetlen fogadalmakkal. Amilyen lázas odaadással képviseli az apa-fiú párharcban mindkét fél igazát, oly határozottan olvad eggyé a férjével a potenciális meny, Gladys megérkezése után. Visszafogott kínaisággal közeledik az idegen felé, mégis élesen kiugranak kultúrkörnyezetük eltérései. A vendég nyers rámenősségével szemben hiába keresgél illemszabályai között megfelelő ellenszer után. Dermedten, bűntudattal telve figyeli azt a személyiséghez fűződő jogait is csorbító, belügyeibe való beavatkozást, ahogy a jövevény Chester származását igyekszik felderíteni. Amilyen elánnal a „szégyen a futás, de hasznos” elv alapján Gladys megrögzött bizonyítékszerzési mániája elől menekül, majd ahogy értetlen arccal végignézi az ugyanezen célból megkezdett, de kudarcba fúló kártyacsatát, abban a szituációk abszurditásán túlmenően Li aszszony kisebbrendűségi érzése, kiszolgáltatott kínaisága is megjelenik. Mert hiába ügyel kínosan arra, hogy tiszteletben tartsa a vendégjogot, figyelmessége mögött megbújik ez a leplezhetetlen érzés is. Kútvölgyi Erzsébet emellett olyan szabályszerűen teljesíti az udvariassági előírásokat, hogy érződjék bennük az a kényszeredettség, zavar és távolságtartás is, ami csak egy nem szívesen látott vendéget illethet meg. Bár távozása után Li asszony a férjével együtt bocsánatkérésképp - felelőssége teljes tudatában - térdre ereszkedik, aligha van ellenére a házasság meghiúsulása. Hogy hogyan fogad egy olyan nőt, akit nem egyszerűen vendégként, hanem közelebbi hozzátartozóként szeretne majdan üdvözölni, az Pu Ping Cse látogatásakor kiderül. A színésznő „felpörgetett” mozdulatokkal jelzi azt az izgalommal teli várakozást, amely a hirtelen megszervezett vendégséget megelőzi. Félszegsége felenged, sugárzó arccal szedi elő a kínai hagyományokat közvetítő ereklyéket, s igazi hazai szokások, széles mosollyal kísért köszöntések és meghajlások fogadják az érkezőt. Az akadályokat meg nem látók naivitásával reméli, hogy a frigy létrejöhet a fia és a kínai nő között. Ám hiába minden manőverezés! Be kell látnia, hogy Chester nem lesz többé kínai. Ezt az elszakadást ugyanolyan természetesen viseli, mint a mosodába leszökő többi megpróbáltatást. Nesztelenül elpakolja kudarcba fulladt kísérletének nyomait, hogy aztán minden pillantását távozó fiának szentelhesse. S amikor végre férjével együtt a származási titkot is kipréselik magukból, megkönynyebbülten térhetnek vissza a mosoda pultja mögé. Ott folytatják a munkát, ahol az idegen világ beszökése előtt abba kellett hagyniuk. Li úr a vasalónál, Li asszony a tiszta ruhák számbavételénél. A színésznő e gépies mozdulatokat is emberiesíti. A monotonitásba beleviszi azt a felszabadultságot, sóhajokat felváltó örömérzetet, amit a mázsányi súllyal ránehezedő teher letétele jelent, s aminek a jelentőségét csak az foghatja fel, aki hasonló kínaiságban nevelkedett. Ha ez a „származás” hiányzik, csak nevetni lehet Li asszonyon. Nevetni azért, mert Kútvölgyi Erzsébet a dráma nyújtotta kereteket messze túllépve olyan érzelmi sokszínűséggel, olyan reális módon létezik az új világban, hogy az szinte már abszurd. Moór Marianna kétszeresen is játszik Coburn kamaradarabjában. Remegő ujjakkal rakosgatja egymás mellé a kártyalapokat, hogy aztán néhány húzás után, a kopogós römi szabályai szerint kézből terítve bemondhassa a győzelmét jelentő ,,römi”-t. A partnerlázító szerencsepartik mellett azonban egy kitartó, szellemi erőfeszítésre késztető, komoly játszmát is folytat. Apró tercekből rakja össze Fonsta Dorsey elhibázott életét. Nem várja meg, míg valamennyi lap a helyére kerül, hanem egyenként teszi az asztalra sorait és színeit. Ezzel a csak látszatra nyílt taktikával kombinációk egész sorát alakítja ki. Maga dönti el, hogy szurkálgat-e a már ismert lapok mellé, vagy inkább újabb adalékokat hordozó tercek kialakításán fáradozik, így soha nem lehet tudni, hogy a színésznő éppen milyen lapokat gyűjt, s hogy azokat milyen variációban fogja a kijátszottak mellé tenni. E feszültségnyújtással nem egyszerűen érdekessé és izgalmassá alakítja a partit, de azt is eléri, hogy valamennyi kártya szerepet játszhat a csatározásban. Hogy melyik közöttük a sorsdöntő, még a játszma végén sem állapítható meg. Legfeljebb annyi tisztázható, hogy melyek azok, amelyekre terveit alapozta. Az egyik ilyen lapot már az induláskor a kezében tartja, hogy a későbbiek során két hasonlóval kiegészítve szigorú dramaturgiai ívvé rendezze azokat. Az otthon megszokhatatlan magánya indítja meg az első könnyáradatot, lehetőséget nyújtva Fonstának arra, hogy felfigyeljenek rá, és kizökkentsék más keretek közé helyezett, de ugyanolyan kilátástalannak tűnő társtalanságából. A második könnyfolyam akkor tör ki belőle, amikor partnere is felfedezi benne ezt a kilométerekről érezhető egyedüllétet, és nem csillapítani, hanem éppenséggel kihasználni akarja azt. Harmadszor is a magánya fakasztja sírva, csakhogy ezek a könnyek nem megindítanak, hanem lezárnak egy folyamatot. Újból kudarccal kell szembenéznie! Megint bizonyítékot szerzett kapcsolatteremtési képességének teljes hiányáról. Csakhogy ezúttal egyedül marad az otthon kertjében, nincs körülötte olyan ember, aki egy kicsit is kibillentené alatta statikus helyzetéből a vasrudakkal rögzített hintát. Moór Marianna ezt az ívet Fonsta abszolút igénytelenségének hangsúlyozásával kezdi építeni. Betoppanásával vagy inkább becsoszogásával biztos képet rajzol arról a „minden mindegy” állapotról, ami a magányos embert bármilyen apró környezeti jelre hatalmába kerítheti. Még kiöltöznie sem érdemes! Ezt érzékelteti az a háromemeletes - ma- Moór Marianna Coburn: Kopogós romi című darabjában (Szilágyi Tiborral) 46