Színház, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

P. MÜLLER PÉTER A tragikum iróniája A Csirkefej a Katona József Színházban „Abban a rendkívül ironikus világ­ban, amelyet választottunk.. . a tör­ténelem önmagában nem nyújt re­ményt. Nem jelent értékforrást. . . A kizárólag a történelemre alapított gondolkodás éppúgy, mint a törté­nelmet teljesen elvető elmélet meg­fosztja az embert az élni tudástól és az élet alapjától. ” Camus „Az irónia csak »tragikomikus fik­ció«. ” Wittgenstein Spiró György (ál)történelmi tragédiáit és naturalista színműveit egyaránt az irónia komorabb vagy vidámabb árnyalatú jelenléte jellemzi. Legújabb darabjának, a Csirkefejnek is alapvető szemléleti szer­vezőelve ez az ábrázolásmód. Spiró tra­gédiának nevezi művét, ez a „tragédia” azonban nem hordozza és nem is hor­dozhatja a tiszta tragikumot, hanem át­itatja azt mély és sötét iróniával. A darab egészét keresztül-kasul átszövi tragikum és irónia egymást erősítő és ellenpon­tozó paradoxona. A legátfogóbb ilyen paradoxon a dráma műfaja, a benne meg­jelenő téma és élettér, valamint a mű konstrukciója, dramaturgiája, ,jól meg­csinált” volta között feszül. A külvárosi szoba-konyhák világa és a kifinomult drámatechnika kölcsönösen ironizálja egymást. Hasonló paradoxon jellemzi a dráma aprólékos műgonddal kidolgo­zott motívumrendszerének, jelenetfűzé­sének és - ezzel szemben - a szereplők irracionalitásának, érzelemvezérelt mi­voltának kapcsolatát. Nem kevésbé iro­nikus a darab címében foglalt utalás. Fel­tételezhető, hogy a címbeli csirkefej nemcsak a Vénasszony által hazahozott macskatáplálékra, hanem magára a Vénasszonyra is vonatkozhatik. A drá­mának ez a motívuma két szuggesztív képben bomlik ki, s ez a két jelenet hang­súlyozottan egymásra vetül. Ahogyan a Vénasszony tehetetlen fájdalmában macskája tápláléka ellen fordul, és baltá­val szétveri az összefagyott csirkefejeket, úgy veri szét - a kulisszák mögött - a Srác, ugyancsak tehetetlenségében és irracionálisan, egykori táplálójának, a Vénasszonynak a fejét. A két jelenet kap­csolatát a mű azzal is kiemelni látszik, hogy mindkettőben színen vannak a „körzeti megbízottak”, a rendőrök. A Csirkefej drámai alaphelyzetét a Srác felbukkanása hozza létre, s az ő megjele­nése indítja el és határozza meg a drámai események menetét. Az ő első tette, a macska felakasztása indítja el a Vénasz­­szonyban a kibontakozó lelki átalakulást, ami azután az udvarban élőkre is hatással lesz. Ez a dramaturgiai gépezet azonban nem a „nagy tragédiák” feltartóztathatat­lan végzeteként működik, hanem - az előreutalásokkal, sejtetésekkel egyidő­­ben - az élettér és az emberi viszonyok leíró, életképszerű bemutatásával páro­sul. A siettetés és késleltetés kettős köté­sében Spiró György drámája többféle mozgásfolyamatot jelenít meg. A lineá­ris felépítést keresztezi egy koncentrikus szerkezet, mely stációszerűen mutatja be az egyes szereplők, illetve szereplőpárok saját világát, karakterét. Ezt a jelenet­technikát ugyanakkor a párhuzamossá­­gok-hasonlóságok és az ellenpontozás kettőssége egészíti ki: a kontrasztoknak és a mélyükön meghúzódó lényegi meg­feleléseknek a bemutatása. A drámai helyzetet létrehozó Srác érzelmileg legszorosabban az Apához, dramaturgiailag azonban a Vénasszony­hoz kötődik. Ez a kötődés kölcsönös: ők ketten alkotják a Csirkefej dramaturgiai pilléreit, ők ketten viszik előre a cselek­ményt, és a többi szereplőt is elsősorban a hozzájuk való viszonyban ismerjük meg. A Srác és a Vénasszony kapcsolatá­ban ugyanaz a félreértés, kölcsönös meg nem értés munkál, mint a többi szereplő viszonyában. A Srác érzéketlen a Vénasz­­szony szeretete, jótékonysága iránt, az pedig nem ismeri fel sem a fiú valódi szükségleteit, sem a fiú lelkében meghú­zódó kontrollálatlan indulatokat. játékszín Az ironikusság példája a művet el­indító drámai tett: a macska felakasztása. Ugyanez a távolságtartó, viszonylagossá minősítő ábrázolásmód uralja a drámai tett következményeit is. A macska halála a Vénasszonyban a transzcendenciában való hit, az isteni büntetés lehetőségét veti fel. Ha e tett értékét a dráma szerep­lőinek szemszögéből vesszük szem­ügyre, akkor azt látjuk, hogy a Vénasz­­szonyban indokoltan és hitelesen alakul ki ez az érzés, hiszen életének egyetlen, legfontosabb társát veszítette el. Azon­ban a Srác számára ez a tett csupán játék, az intézeti tapasztalatokhoz, az ott elszenvedett és elkövetett kegyetlenke­désekhez képest még viszonylag szelíd szórakozás. A Tanár helyteleníti a Vénasszony indulatát, mint mondja: „Gyilkosnak nevezni­­ mindenkit­­ egy macska miatt - bár igen kedves állat volt - az mégsem helyénvaló.” A Nő a kiala­kult helyzet praktikus megoldását képvi­seli: „tessék elásni” - mondja. Az Apa - aki nem érti, miért támadnak rá - helyesli, hogy a Vénasszonyt csapás érte. A két megjelenő rendőr közül a Törzs némi együttérzést, a közeg érzéketlen­séget mutat. A Srác által elkövetett drámai tett indítja el a Vénasszonyban azt a lelki át­alakulást, mely a bűntudaton át a vezek­­lésig (a jótékonysági rohamig) és a Srácra való végrendelkezésig vezet. Ám para­dox módon - és a helyzet tragikus iróniá­ját ugyancsak felmutatva - ez a végren­delkezés lesz a kiváltó oka az ellene elkö­vetett gyilkosságnak. Ennek az alapve­tően irracionális folyamatnak - a macska halálától az istenkeresésig, a végrendel­kezésig és a gyilkosságig - azonban Spiró György: Csirkefej (Katona József Színház), Varga Zoltán (Srác) és Vajdai Vilmos (Haver)

Next