Színház, 1994 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1. szám

Az 1969 után kibontakozó felszabadulási mozgalmak lehetővé tették, ami addig elképzelhetetlen lett volna: buzik és leszbikusok tömeges szervezkedésbe fogtak a tudományos élet berkein belül, és napirendre tűzték a szexuális beállítottság és kultúra kérdéseinek megvitatását. Ezt az intellektuális terjeszkedést olyan csoportok úttörő munkássága tette lehetővé, mint a Gay Activist Alliance, a Gay Liberation Front, a Radicalesbians, a Lesbian Feminist Liberation és a National Gay Task Force. Ezek a szerveződések, karöltve a homoszexuális archívumokkal és történeti kutatóprogramokkal, amilyen a New York-i Lesbian Heistory (sic!) Levéltár és a San Franciscó-i Leszbikus és Fomoszexuális Történelemkutatási Program, a hetvenes évek végén láttak neki egy eladdig tudomásul sem vett, megcenzúrázott és félreértelmezett kulturális múlt dokumentálásának. És bár a homoszexualitás nyílt bevallása sokszor elbocsátással járt, ők kitartottak amellett, hogy a történelem nem enyészhet el megörökítetlenül. Jonathan Katz Amerikai buzitörténelem című monográfiája (1976) vízválasztó volt a homoszexualitás történelmi kutatásában. Katz munkája ékesszólóan cáfolta azt az állítást, miszerint a magas színvonalú, professzionális tudományos munka összeegyeztethetetlen a politikai aktivizmussal. Katz azzal nyomatékosította álláspontját, hogy 1975-ben átvette a Homoszexuális Könyvdíjat, A homoszexualitás: leszbikusok és homoszexuális férfiak a társadalomban, a történelemben és az irodalomban című antológiájáért. Mint mondta: „A homoszexualitás tudományos vizsgálatának fellendülése korántsem csak tudományos érdekességű fejlemény. Ha újra felfedezzük a magunk feledésbe merült történetét, és friss szemmel ismerünk önmagunkra, hozzájutunk ahhoz a szellemi táplálékhoz, amelynek révén tovább élhetünk és tovább szerethetünk ebben a genocídiumra alapozott világban.” A nyolcvanas években az országos klímában bekövetkezett elmozdulások drasztikusan módosították a homoszexualitás-kutatók módszereit. Először is a felszabadulási mozgalom eredményesen fogalmazta meg, hogy a buzik és leszbikusok kisebbségi csoportot alkotnak, ámbár a speciális elbíráláshoz való jogokat a többség továbbra is ádázul vitatta. Másodszor, az AIDS nyomán létrejött egészségügyi szükségállapot olyan mértékben kovácsolta a homokosokat állampolgári közösségekké, hogy a mozgalom politikai és intézményes alapja a sokszorosára bővült. A történet azonban sajnos mégsem a liberalizmus és az aktivizmus folyamatos emelkedéséről szól. A tizenkét évig tartó reagani— bushi konzervativizmusba bugyolált ország részeg álomban hánykolódott. A radikális politizálás általános hanyatlása a tudományos berkekre nézve furcsa következményekkel járt: az egyetemek és a tudományos intézmények váltak a forradalmi harc utolsó bástyáivá. A „politikai tisztességet" (political correctness) követelő konzervatív pfujolásokkal dacolva a különböző kulturális közegekből származó kutatók bátran vállalták fel a marginalizált csoportok szellemi és politikai jogait. Szerte az ország egyetemein egyre erősbödött a kulturális különbözőségek iránti érzékenység, a tolerancia divatba jött, és a „nyílt színvallás” lassan lekerült a határozatlan időre alkalmazott egyetemi és tudományos dolgozók szakmai öngyilkossági okainak listájáról. Bár a konzervatív ellencsapás veszélye továbbra is fenyegetett, a buzik és leszbikusok nyíltan vállalt, „látható” mozgalommá szerveződtek, megteremtve a maguk szektorát a haladó tudományos mozgalmak kivételesen gazdag rendszerében. E multikulturális mozgalmak szellemisége kölcsönösen gazdagító erőforrásnak bizonyult. Az afro-amerikai és feminista kritikusok szenvedélyes küzdelmeiből például kitűnt, hogy a művészeti és irodalmi kánonokat képviselő szervezetek nemcsak esztétikai indítékoktól sarkallva védelmeznek bizonyos kulturális kincseket, hanem a felhalmozott tudást és a vele járó hatalmat politikai érdekből is manipulálják. Ilyen körülmények között politikai és társadalmi imperativus lett, hogy a szervezetek marginalizált csoportok szövegeit is betagolják az eredeti kánonba. E haladó felfogású kutatók kijelentették: ha a korábban megtagadott és kizárt munkák is a helyükre kerülnek, újfajta azonossági és közösségi tudatfajták virágozhatnak ki éppen azokban a kulturális intézményekben, amelyek a status quo legfőbb őrei voltak. A „homoszexualitás” mint kategória meglehetősen újkeletű. Foucault szerint 1870 volt az az év, amikor az orvosi, jogi és vallási értekezésekben a szodomita „speciessé” alakult. Amikor a homoszexuális-leszbikus kutatók elfogadták ezt a megjelölést, egyszersmind olyan revíziós programot tűztek maguk elé, amely sokban hasonlít egyéb kisebbségi csoportokéhoz. A titkos homoszexualitás episztemiológiája című művében (1990) Eva Sedgwick azt bizonygatja: a modern homoszexuális identitás kijegecesedésével „egyértelműen adott a lehetőség, hogy az irodalomtudomány és kritika a férfi és női homoszexuális irodalmi alkotások különféle kánonjait kisebbségi kánonokként értelmezze, mint az elnyomatás, az ellenállás, a túlélés és a hősi küzdelem irodalmát.” A férfi és női homokosok természetesen addig is tisztában voltak a maguk rendkívül gazdag kulturális hagyományaival, és most, hogy a startpisztoly eldördült, mohón és lelkesen jelentették be hivatalosan is igényüket a maguk örökségére. Az egyik első homoszexuális irodalmi antológia a Buzi drámák első gyűjteménye (1979) volt, William Hoffman szerkesztésében. Mivel a színház mint kommunikációs eszköz, és mint a különféle konfliktusok és álláspontok dokumentálására kiválóan alkalmas közeg nagy szerepet játszott a homoszexuális felszabadulási mozgó- CHARLES McNULTY A MELEG KRITIKUS Sean Chapman és Marcus D’Amico az Angyalok Amerikában angol előadásában (1992)