Színház, 2003 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-01 / 7. szám
NTERJÚ Színház — Hol van Bezeréd? — Zala megyében. A legenda szerint az egyik ősöm cseh származású szakács volt, aki IV. Bélával együtt menekült Trau szigetére. Amikor a tatárjárás után visszajöttek, és elkezdődön az ország újratelepítése, ő is kapott egy birtokot: Bezeréd községet. Két évszázaddal később Bezerédj Zsigmond és János olyan tisztességesen teljesítették a katonai feladatukat, hogy Zsigmond király 1430-ban nemesi címet adományozott a családnak. Őket sok híres Bezerédi követte; talán a leghíresebb Bezerédj Imre, aki császári katonatiszt volt a Rákóczi-szabadságharc elején, de átállt fejedelem oldalára, és a dunántúli hadműveletben már Vak Bottyán egyik alvezére, Nagyivó, nagykedvű párbajhős volt. Egyszer portyázás közben majdnem foglyul ejtette a császárt; nagyon kevésen múlt, hogy nem változott meg az egész Rákóczi-szabadságharc kimenetele. Aztán 1709-ben árulónak bélyegezték, halálra ítélték, és lefejezték, de a kivégzése reggelén azért még írt egy verset, el is énekelte. Egy másik Bezerédi, Bezerédj István Széchenyi-párti politikus volt; ő osztott először földet Magyarországon. Az ő unokahúga Bezerédj Amália, aki a magyar óvodamozgalom egyik legfontosabb alakja, és Benedek Elek mellett az egyik legnagyobb népmesegyűjtőnk. Bezerédj Pál — szintén a XIX. században — híres közgazdász és selyemhernyó-tenyésztő. Aztán volt egy Bezerédi János nevű vallás- és közoktatásügyi államtitkár, akit Jászai Mari is említ — B. J.-ként — a naplójában. A tizennyolc éves Jászai Mari ugyanis — ismerősei rábeszélésére — elment hozzá, hogy kérjen tőle száz pengőt. Később azt írta, hogy ha ingyen adta volna, egész életében az imáiba foglalta volna a nevét. Attól, amit tennie kellett a pénzért, csak undorodni tudott. — Te már Pesten születtél? — Igen. Óbudán nőttem fel. A nyarakat vidéken töltöttem, ahol a legelő volt a játszótér, ott is legalább ötvenen rohangáltunk. Később is imádtam mozogni, sportoltam egész életemben. Versenytáncoltam is, de őszintén bevallom, azt főleg azért, mert nagyon jó csajok jártak oda. Viszont hasznát vettem később, Kaposváron: amikor Lukáts Andor megrendezte az Etűdök a szerelemről című darabot, úgy döntött, hogy nem hív vendég koreográfust, hanem — mivel látta, hogy jól táncolok — engem kért fel. — A nem kaposvári rendezők és igazgatók nyilván nem vállalták volna a kockázatot. — A kaposvári iskolára viszont mindig is jellemző volt az ilyenfajta kísérletezés lehetősége, mondván: nem jó, ha a színész csak egy dologgal foglalkozik, hadd próbálja ki magát másban is. A következő évben megint koreografáltam, a Leányvásárt, játszottam is benne, de lassan rájöttem, hogy szűkebb a „lépéstechnika-adatbázisom” annál, mintsem hogy érdemes legyen koreográfusként kínlódnom. De azt is láttam, hogy jó aggyal tudom irányítani a színészeket — így kezdtem el zenés darabokat rendezni. Ezek érdekesek, sőt, számomra meglepően sikeresek lettek... Pedig addig eszembe sem jutott, hogy rendezzek. -Miért pont a zenésekhez nyúltál? — Mert az holttér volt. Általában a zenés és a gyerekdarabokat mostohán kezelik, a stúdió pedig az én temperamentumomhoz túl szűk mozgásteret jelent. Soha nem is Török Tamara „A Bezerédinél ezt nem lehet” ■ BESZÉLGETÉS BEZERÉDI ZOLTÁNNAL ■ 30 2003. JÚLIUS XXXVI. évfolyam 7. szám