Színház, 2003 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2003-07-01 / 7. szám

N­T­E­R­J­Ú Színház — Hol van Bezeréd? — Zala megyében. A legenda szerint az egyik ősöm cseh származású szakács volt, aki IV. Bélával együtt menekült Trau szige­tére. Amikor a tatárjárás után visszajöttek, és elkezdődön az ország újratelepítése, ő is kapott egy birtokot: Bezeréd községet. Két évszázaddal később Bezerédj Zsigmond és János olyan tisztességesen teljesítették a katonai feladatukat, hogy Zsigmond király 1430-ban nemesi címet adományozott a családnak. Őket sok híres Bezerédi követ­te; talán a leghíresebb Bezerédj Imre, aki császári katonatiszt volt a Rákóczi-szabad­­ságharc elején, de átállt fejedelem oldalára, és a dunántúli hadműveletben már Vak Bottyán egyik alvezére, Nagyivó, nagyked­vű párbajhős volt. Egyszer portyázás köz­ben majdnem foglyul ejtette a császárt; na­gyon kevésen múlt, hogy nem változott meg az egész Rákóczi-szabadságharc ki­menetele. Aztán 1709-ben árulónak bélye­gezték, halálra ítélték, és lefejezték, de a ki­végzése reggelén azért még írt egy verset, el is énekelte. Egy másik Bezerédi, Bezerédj István Széchenyi-párti politikus volt; ő osztott először földet Magyarországon. Az ő unokahúga Bezerédj Amália, aki a ma­gyar óvodamozgalom egyik legfontosabb alakja, és Benedek Elek mellett az egyik legnagyobb népmesegyűjtőnk. Bezerédj Pál — szintén a XIX. században — híres közgazdász és selyemhernyó-tenyésztő. Aztán volt egy Bezerédi János nevű vallás- és közoktatásügyi államtitkár, akit Jászai Mari is említ — B. J.-ként — a naplójában. A tizennyolc éves Jászai Mari ugyanis — is­merősei rábeszélésére — elment hozzá, hogy kérjen tőle száz pengőt. Később azt írta, hogy ha ingyen adta volna, egész éle­tében az imáiba foglalta volna a nevét. At­tól, amit tennie kellett a pénzért, csak un­dorodni tudott. — Te már Pesten születtél? — Igen. Óbudán nőttem fel. A nyarakat vidéken töltöttem, ahol a legelő volt a ját­szótér, ott is legalább ötvenen rohangál­tunk. Később is imádtam mozogni, spor­toltam egész életemben. Versenytáncoltam is, de őszintén bevallom, azt főleg azért, mert nagyon jó csajok jártak oda. Viszont hasznát vettem később, Kaposváron: ami­kor Lukáts Andor megrendezte az Etűdök a szerelemről című darabot, úgy döntött, hogy nem hív vendég koreográfust, hanem — mivel látta, hogy jól táncolok — engem kért fel. — A nem kaposvári rendezők és igazgatók nyilván nem vállalták volna a kockázatot. — A kaposvári iskolára viszont mindig is jellemző volt az ilyenfajta kísérletezés le­hetősége, mondván: nem jó, ha a színész csak egy dologgal foglalkozik, hadd pró­bálja ki magát másban is. A következő évben megint koreografáltam, a Leányvá­­sárt, játszottam is benne, de lassan rájöt­tem, hogy szűkebb a „lépéstechnika-adat­­bázisom” annál, mintsem hogy érdemes legyen koreográfusként kínlódnom. De azt is láttam, hogy jó aggyal tudom irányí­tani a színészeket — így kezdtem el zenés darabokat rendezni. Ezek érdekesek, sőt, számomra meglepően sikeresek lettek... Pedig addig eszembe sem jutott, hogy ren­dezzek. -Miért pont a zenésekhez nyúltál? — Mert az holttér volt. Általában a zenés és a gyerekdarabokat mostohán kezelik, a stúdió pedig az én temperamentumomhoz túl szűk mozgásteret jelent. Soha nem is Török Tamara „A Bezerédinél ezt nem lehet” ■ BESZÉLGETÉS BEZERÉDI ZOLTÁNNAL ■ 30 2003. JÚLIUS XXXVI. évfolyam 7. szám

Next