Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2012-09-01 / 9. szám

Králl Csaba Narratíva, zeneisé repetíció 200% TÁNC A TISZTA TÁNC TAVASZA A TRAFÓBAN 1 ven. A Trafó 200% tánc­sorozata kimondatlanul az intéz­mény alapításától fogva létezett, de csak 2009 tava­szától nevezték annak, ami: a tiszta tánc ünnepének. Bizonyára volt ebben kivárás is a szervezők részéről, hiszen az Európában masszívan meghatározóvá vált, ám Magyarországra gyakorlatilag importálhatatlan konceptualista táncirányzatok huzamosabb ideig hát­térbe szorították a tisztán mozdulatokból építkező ko­­reográfusi felfogást. De amikor ismét fordult a bum­­fa, és az ezredfordulót követő években fokozatosan erőre kapott egy új koreográfusnemzedék, amely nem stílusirányzatok és tánctechnikák mentén, ha­nem egyéni látásmód szerint, saját személyiségére szabva kísérelte meg újradefiniálni a tiszta táncot, a Trafó is egyre nagyobb figyelmet szentelt a bemutatá­suknak. Akram Khan, Crystal Pite, Emanuel Gat, Hafesh Shechter, Russel Maliphant, Wayne McGregor és a többiek mind e már elveszettnek hitt, formatudatos, mozdulatcentrikus gondolkodást csempészték vissza a táncszínpadra. Szabó György igazgatásának utolsó negyedévében Crystal Pite, Emanuel Gat és a poszt­modern tánc örökifjú nagyasszonya, Anne Teresa De Keersmaeker járt társulatával a Trafóban. A TEST MINT A SZELLEM KABÁTJA Művésznek lenni, úgy tűnik, Kanadában sem fenékig tejfel. A megszorítások a világ gazdagabbik felén is megszorítások - legfeljebb nincsenek átideologizálva, közteherviselésre alapoznak, és a magas művészet kárára nem hozzák helyzetbe a silányt, a gagyit. Az 1970-es születésű Crystal Pite, Kanada egyik legújí­­tóbb szellemű koreográfusa például csak 2010 tava­szán, kilencévi közös munka, hat (világot körbejárt) társulati premier és nevesebbnél is nevesebb balett­együttesektől érkezett koreográfusi felkérések után (NDT I., Cullberg Ballet, Ballet Frankfurt, The National Ballet of Canada stb.) jutott el oda, hogy 2001-ben Vancouverben alapított társulatának tagjait hosszabb időre leszerződtesse. No, nem kanadai, ha­nem német pénzből - miután Frankfurt városa há­roméves rezidensszerződést kötött Pite-tal, és a vele járó támogatás stabilizálta az együttes, a Kidd Pivot büdzséjét. Frankfurt nem volt ismeretlen Pite számára, hiszen 1996-tól 2001-ig, öt éven át táncolt William Forsythe Frankfurti Balettjében, így szinte hazaérkezett. Az vi­szont erősen elgondolkodtató, hogy Pite ilyen nem­zetközi reputációval a háta mögött sem tudott kikeve­redni hazájában a létbizonytalanságból, jelezve, hogy Kanadában még a nemzetközi elismertségnek örven­dő művészek támogatása sem stabil és automatikus. (Nem úgy, mint idehaza, ahol az állam világos szak­mai és minőségbiztosítási szempontok érvényesítése nélkül vállalja a 2013-tól már nemzeti és kiemelt ka­tegóriába sorolt kulturális intézmények finanszírozá­si kötelezettségét.) Pite eddig látott munkáiban az volt a közös, hogy valamiképpen narratívával kacérkodott - nem a ha­gyományos módon persze, de mégiscsak olyasvalami­hez nyúlt, ami a kortárs táncban ma nem divat. A 2006-os Lost Actionben (amit 2009-ben mutatott be a Trafó) a narratíva inkább csak tematizálta a dara­bot: az első világháborús veteránok eltűnő nemzedé­kének emléket állító koreográfia ugyanis elbeszélés helyett táncba rejtett, úgymond, „ráutaló magatartás­sal” emelte két méterrel a föld felett járó színtiszta táncköltészetté a darabot. A tavasszal itt vendégeskedett Dark Matters (2009) narratívája viszont már cseppet sem rejtett, igaz, a kétrészes mű első felvonása elsősorban (báb- és) szín­házi eszközökkel dolgozik. A történet dupla vagy trip­la fenekű (sőt, több!), ártatlan meseként kezdődik, vé­res thrillerré fajul, majd misztikus vizekre evez, nem kevés váratlan fordulattal a sztoriban. Dióhéjban: egy modern kori, fiatal és szemüveges Dzsepettó - Peter Chu alakítja - fabábot eszkábál, ami „varázsütésre” életre kel (eddig sima Pinokkió-sztori), ám a bunrakó­­technikával, hosszú, fekete pálcákkal mozgatott, közel félméteres marionettbáb fellázad alkotója ellen, s az elmérgesedő viszály betetőzéseként egy ollóval brutá­lisan kivégzi mentorát, majd maga is élettelenül csuk­lik össze áldozata mellett. Ezen a ponton lépnek elő a háttérből a báb (tetőtől talpig feketébe öltözött) moz­gatói, és válnak a darab főszereplőivé, s ekkor döbbe­nünk rá magunk is, hogy élő ember és fabáb mind 2012. szeptember 3. XLV. évfolyam­a.

Next