Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2012-09-01 / 9. szám

csak eszköz volt kezükben, akikkel élet és halál urai­ként játszottak. Vagy mégsem? Merthogy arra is találunk utalást, hogy ez az egész csupán a fantázia szüleménye, mely az egyik „baljós árny” képzeletében játszódik le. Vagy mégsem? Hiszen a kasírozott díszletelemekkel és né­hány konkrét tárggyal jelzett stilizált szobabelső való­ságosan omlik össze, mintegy kifordulva sarkaiból, miután az árnyalakok ironikus kungfucsapásokkal kis híján a padlóba döngölték egymást, és eltüntették Dzsepetta holttestét. Vagy mégsem? Mivel nemcsak a szoba, hanem vele együtt a színház is romba dől: leszakadnak a lámpatartó vastraverzek, lezuhannak az oldalfüggönyök, és feltárul a maga összevisszasá­gában, szétszórt kellékeivel a csupasz falakig lebon­tott színpad - merthogy ezek csak rombolni tudnak, építeni nem. Vagy mégsem? Hiszen az első fekete dé­mon, aki e szétdúlt, atomtámadás utáni futurisztikus tájra őgyeleg, azonnal kimenti Dzsepettót a romok alól, és feltámasztja. Van remény, nem hiába... Vagy mégsem? Mert amikor társára is rátalál, és a színpad közepére cipeli, nagy erővel rávágja a földön fekvő vaskeretekre. Vagy mégsem? Hiszen mindez csak il­lúzió volt, és egy életnagyságú fekete bábon kívül sen­ki és semmi nem látta kárát, amire, persze, csak az utolsó utáni pillanatban eszmélünk. Itt van vége az első résznek. Felmerül a kérdés, hogy ez nem sok-e így - meg ke­vés is egyszerre. De azt hiszem, nem. Mert Pite a színházcsinálásnak olyan mélységére ás, ahol min­den tett, gesztus rögtön megkérdőjeleződik, idézőjel­be kerül. Színház és tánc, realizmus és stilizáció, állí­tások és elbizonytalanítások e sebes forgatagában, a mese, a fantasztikum, a misztikum boszorkányos ke­verésével Pite nem akar mást, mint választ találni a címben jelzett „sötét anyagok” kilétére, s persze fo­lyamatosan gondoskodik arról, hogy soha ne találjuk meg. Kik és mik ők? Jók vagy rosszak? A sors, a vélet­len, az ismeretlen megszemélyesítői? Az univerzum örök feketesége, vagy saját démonaink/angyalaink? Az előadás második részében mintha teljesen más darabot látnánk: a tiszta tánc dominál, bár a cselek­ményszál nem tűnik el véglegesen. Az új szereposz­tás szerint a játszók táncosokká vedlenek (Eric Beauchesne, Peter Chu, Yannick Matthew, Jir­í Pokor­­ny, Cindy Salgado, Jermaine Maurice Spivey), míg a „baljós árnyakból” csupán egy marad (Sandra Marín Garcia), aki be-bekapcsolódik ugyan a koreográfiába, ám többnyire néma, tétlen, bár nyomatékkal jelen levő háttérszereplőként követi az eseményeket. A kopár, fehér táncszőnyeggel borított színpadon Pite elsősorban a báb mozgását adaptálja, a test tehe­tetlenségét, erő és ellenerő találkozásait képezi le, megnyugvásokat és kitöréseket indukál. Táncosai nyeksenek-nyaklanak, mint a marionett, puha kontak­tokból kimerevedő szo­borcsoportokat formáz­nak, lassított felvételként, a földről lágyan vissza­­viszapattanó testtel fog­nak talajt. Szemet gyö­­nyörködtetően hajlékony, a test minden ízét, porci­­káját igénybe vevő, ruga­nyosan puha akciók zajla­nak a térben, amelyekhez meglepő módon a mindig közelben sündörgő fekete árnyalak nyújt esetenként megfelelő támasztékot és segédkezet. És még a végére is ma­rad csavar: Peter Chu visz­ik szaöltözik fess, halványkék­­ inges, nyakkendős „Dzse­ki pettó-jelmezébe”, a démon­­ pedig kivetkőzik önmagá­éi­ból, és sudár hölgyként­­ újrajátssza az életre kelt­­ fabábot Dzsepette karjá­ban - majd hogy helyre­billentsen valamit az élet igazságtalanságából, fájdal­masan illuzórikus öltésekkel összevarrja a férfi szív­tájékán ollóval okozott sebhelyet. HALLANI A TÁNCOT Bár Emanuel Gat, a marokkói gyökerű, Izraelben fel­cseperedő, ma Franciaországban élő és alkotó táncos­koreográfus szintén a fiatal nemzedékhez tartozik, nem ismeretlen a hazai közönség előtt, hiszen a Trafó Gat 2004-ben alapított társulatának eddigi nyolc pre­mierje közül hármat már műsorára tűzött az elmúlt években (2009: Tavaszi áldozat, Winter Voyage, 2010: Winter Variations) - kirobbanó sikerrel. Gat csak igen későn, huszonhárom évesen kezdett ismerkedni a tánccal, és 1994-ben készítette első ko­reográfiáját, de már e viszonylag rövid pályaszakasz is meredeken felfelé ívelő nemzetközi karrierről tanús­kodik. Társulati munkái mellett rendszeresen koré- 2012. szeptember 3. www.szinhaz.net

Next