Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2012-09-01 / 9. szám

FÓRUM Ezért a reálisan gondolkodó gazdasági igazgatók a színházjegyek árának növelése helyett csökkentésén töprengenek, még ha ez a megoldás teljes képtelen­ségnek tűnik is. Mára a néhány éve még elképzelhe­tetlennek látszó hírek színházak bezárásáról, társula­tok leépítéséről, megszűnéséről a mindennapok ré­szévé váltak. Az eredeti törvény által felépített finanszírozási lán­colat elszakad: a színházak a kereslet csökkenésével arányosan kénytelenek lesznek előadásszámaikat is csökkenteni, ez pedig a jegybevétel és az ennek mér­tékéhez igazodó tao-támogatás, végső soron a színhá­zak teljes bevételeinek csökkenésével jár, ellehetetle­nítve működésüket és persze magát a megújított Elő­adó-művészeti törvényt is. Szabó István tanulmányában részletesen elemezte, miként volt képtelen a színházak közötti finanszíro­zási egyenetlenség feloldására már az eredeti Előadó­művészeti törvény is. Ezt a hiányosságot a jegybevéte­lekre vetített tao hibás szemlélete is tetézi, lévén azok­nak a nagy nézőterű színházaknak kedvez, amelyek a bulvár felé tendálnak. Elvész a minőség. Az oktatás és a művészetek támogatása azon két fő kulturális terület, amelyek stabil és kiszámítható fi­nanszírozása, működtetése kétségkívül össztársadal­mi érdek, mert ez a közös jövőnkbe való befektetés olyan innováció, amely hazánk reprezentatív képvise­letére való képessége miatt nemzetközi presztízsün­ket is erősíti. A nemzetek számára általában, de külö­nösen hazánk számára talán az egyetlen olyan ténye­ző, amely gazdasági felzárkózásunkat is biztosítani képes. Ipari és mezőgazdasági erőforrások hiányában az egyetlen lehetőség e két terület tudatos fejlesztése, mert a kultúra építése olyan fontos országstratégiai ügy, amely nélkül egyszerűen nincs nemzeti jövő, és nem lehet társadalmi béke sem. (Ez utóbbi kérdés­kört a SZÍNHÁZ folyóirat 2000. áprilisi számában Nézőkről, szakmaiságról, pályázatokról című írásom­ban már érintettem.) Felvilágosult értelmiségi körökben él a konszenzus, hogy a színház a társadalmi viták aktív színtere (leg­alábbis annak kellene lennie). Haladóbb szellemű színházi alkotók még a demokratikus párbeszéd gya­korlatát is a színház evidens feladatai közé sorolják. Az érvényes színház tehát aktuális és megszólít, kö­zös és egyéni sorskérdéseket vitat meg, az esztétikai minőséggel (és a modern marketing eszközeinek tu­datos használatával) szó szerint kineveli saját közön­ségét, amely kulturáltságával, általában és konkrétan is, emeli mindennapi életünk minőségét. A stabil és jól működő kulturális élet - szűkebb ér­telemben színházművészet - tehát nem egy partiku­láris, szűk társadalmi réteg igénye és kiváltsága. Ha primer módon a sportnál csekélyebb számú érdeklő­dőt szólít is meg, szekunder hatásában bizonyosan eléri, sőt túlszárnyalja a sportét. (Megjegyzem: az ok­­tatás/művészet-támogatás és a sport támogatása egy­aránt fontos, szembeállításuk szerintem éppoly mél­tánytalan, mint a tao-gyűjtés kapcsán kikényszerített piaci versengésük.) Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a színházi rendszer elbizonytalanításának össztársadalmi hatása beláthatatlan károkat okoz a társadalom mentális álla­potában, ez pedig közvetlenül hat gazdasági teljesítő­­képességére is. (Ezen összefüggésnek már bőséges szakirodalma van.) A kulturális intézmények, köztük a színházak szak­szerű, kiegyensúlyozott és eredményes működésének alapja persze a kontraszelekciótól mentes fenntartói döntéshozatali metódus kialakítása lenne, amelynek prioritása a minőség. Amelyben az egyéni érdekeket szolgáló lobbik, kijárások helyét átveszik a piaci vi­szonyok (a színházak esetében ez nem a bulvároso­­dással elérendő bevételnövelés, hanem a verseny a magasabb minőségért, a nézők bizalmáért, a pro­jektszemléletű működtetés, az átlátható pályáztatási rendszer világos szakmai kritériumokkal, a közön­ségkutatás stb.) és ezzel együtt a szigorú és tárgyila­gos szakmaiság. Nem kérdés, hogy szükséges a színházi rendszer fi­nanszírozásának, de intézményi hálózatának újra­gondolása is. Nem eretnekség egyes színházak bezá­rásának gondolata és a független műhelyek finanszí­rozásának újragondolása sem, amennyiben a döntés mögött átgondolt strukturális és finanszírozási reform áll. A végeredmény azonban semmiképp sem lehet fontos szakmai műhelyek vagy progresszív és újító színházi irányzatok hazai működésének ellehetetle­nülése. Összehangolt kulturális és oktatáspolitika nélkül vélhetőleg nincs esély társadalmunk egyre romló in­tellektuális színvonalának javítására. Művészi érte­lemben új színház csak ott születhet, ahol új alkotói szellemiség, kifejezés és formanyelv jelenik meg. A meg­újult kulturális kormányzat lehetősége a kultúrpoliti­ka átalakítása és a vele harmonizáló oktatáspolitikai döntések meghozatala. A színházak finanszírozása tekintetében Szabó István korrekt szakmai analízise bizonyosan hasznos kiin­dulópontot nyújthat a munkához. A szerző kulturális menedzser és drámapedagógus. 2012. szeptember 3. www.szinhaz.net MINDEN PÉNTEKEN! KERESSE A HÍRLAPÁRUSOKNÁL VAGY FIZESSEN ELŐ! Kedvezményes éves előfizetési díj 15.500 Ft Megrendelhető a szerkesztőségben: 1089 Budapest, Rezső tér 15. Tel: 06-1 210-5149, 210-5159; Fax: 303-9241 e-mail: lapterjesztes@es.hu ELET ÉS­­­ IRODALOM IRODALMI ÉS POLTIKAI HETILAP

Next