Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2012-11-01 / 11. szám

képező dokumentumokról, melyek további belátásokhoz ve­zetnek. Egyrészt a dokumentumokat sokszor értelmezik „té­nyekként” a produkció és a recepció során, ami rögtön olyan kérdéseket vet fel, mint a tények ellenőrizhetősége, vagy hogy mennyire befolyásolja ezeket a megfigyelés aktusa, a domináns narratívák vagy az elméleti diskurzus. Másfelől viszont a dokumentumok lehetnek bizonyos szövegek is, melyek sokkal nyíltabban képviselik egy adott esemény sze­mélyes narratíváit. Az a mód, ahogyan egy tényként felfogott esemény vagy annak egy része „terítékre kerül” - ami szo­rosan összefügg annak forrásával is, így bizonyos specifikus következtetéseket vonhatunk le arról a kontextusról is, amelyben a tény megjelenik, vagy más tényekkel összekap­csolódik, esetleg pusztán önmagában áll. Különböző forrá­sok különböző értelmezéseket képviselnek, így tehát amikor egy színházi alkotó kiválaszt egy dokumentumot, egy­idejűleg annak egy értelmezéséről is dönt. A történelem terhe című tanulmányában Hayden White olyan történészekről beszél, akik a „tényeket” „adottként” kezelik, és képtelenek felismerni - szemben a legtöbb tu­dóssal -, hogy azok nem annyira „talált”, mint inkább a ku­tatónak az előtte álló tárggyal kapcsolatban feltett kérdései által „konstruált” jelenségek. Ha feltételezzük, hogy ez ér­vényes a dokumentarista előadások készítőire is (akik ebben a kontextusban leginkább kutatóknak tekinthetők). Hayden elmélete alátámasztja azt a vélekedést, hogy a dokumenta­rista színház anyaga - amelyet sokszor a valóság és auten­­ticitás zálogának tekintenek - már a kezdetektől fogva ide­ológiailag meghatározott. Marvin Carlson még megjegyzi, hogy vannak új megközelítések a történelem tudományos módszertanában, amelyek azt vallják, hogy „minden kultu­rális anyag ideológiailag terhelt - már maguk a szövegek is, az ezekből kiolvasott kontextusok és a kutató szellemi világa is, aki kiválasztja és összefűzi egymással ezeket a szövegeket és kontextusokat a saját hipotéziseinek tükrében”. Hason­lóképpen, a mai kutatónak (legyen az történész vagy egy do­kumentarista előadás alkotója) „sokkal többet kell küzdenie a reflexivitás és indoklás kérdéseivel, keresve egy hangot és egy értelmes diskurzust egy sokhangú, sok diskurzustól hemzsegő világban, melyek közül egyik sem lehet az áttet­sző autenticitás képviselője”.14 Megőrzött kultúra A dokumentarista színház, amikor olyan produktumokra, személyekre vagy periódusokra koncentrál, melyek szoro­san kötődnek egy nemzet kultúrtörténetéhez, tudatosan (vagy tudattalanul) egy kulturális tradíció megerősítését cé­lozza meg. Erre a törekvésre több kortárs példát is találunk Magyarországon, ilyen az Örkény Színház Nyugat 2008- 1908 című előadása, mely a magyar irodalmi modernitás ki­emelten fontos folyóiratának állít emléket, vagy a Katona József Színház Notóriusok című dokumentarista sorozata, mely a magyar történelem bizonyos időszakait és kiemelke­dő személyiségeit állította a középpontba. A kulturális meg­őrzésen túl ezek a produkciók egyfajta kulturális kontinui­tást is igyekeznek felmutatni a múlt és a jelen között, azt sugallva, hogy egy bizonyos kulturális termék vagy ugyan­olyan értékkel bír, vagy másnak tűnik a jelenben. A Nyugat 2008-1908 számos, igen különböző műfajú szö­veget használt fel, sajátos elegyet adva a személyes célú írá­soknak (mint a levelek, emlékiratok, naplók) és a művészeti célú szövegeknek (például a XX. század híres költőinek művei). Bár az előadásban semmi sem jelöli a különbséget a kiadásra szánt műalkotások és a személyes célú írások kö­zött, azt feltételezhetjük, hogy az előadott versek a magyar kulturális tudás részét képezik, és így a (magyar) közönség számára ismertek. Hogy az előadás feltételez egy alaptudást az egyes szereplőkről, alátámasztja az a tény is, hogy bizo­nyos írók jól ismert irodalomtörténeti jellemzőit a színészek határozottan kijátsszák, mint például Ady Endre arroganci­áját, Szép Ernő törékeny lelkületét (melyet még inkább ki­emel az, hogy őt egy színésznő játssza) vagy Krúdy Gyula tivornyázó hajlamát. Ezzel szemben a Notóriusok célja az volt, hogy számos do­kumentum felhasználásával a saját környezetére reflektál­jon, a magyar színház történetére a XIX. századtól napjain­kig. A témák nagyon sokszínűek voltak: a XX. század elején működő Thália Társaságtól az 1950-es évek sajátos színházi kontextusán át különböző színész- és rendezőegyéniségek életrajzi vázlatáig (mint például Bárdos Artúr vagy Egressy Gábor), egészen napjaink közismert színházi eseményeiig. Ahelyett, hogy saját történetének nagyszabású narratíváját rekonstruálná, a sorozat a magyar színháztörténet különálló szegmenseire közelített rá, kiegészítve burkolt vagy nyílt utalásokkal napjaink színházi helyzetére. A témák kiváloga­tása során az alkotók nem törekedtek arra, hogy a magyar színháztörténet „legjobb” vagy a „legfontosabb” periódusait mutassák be, ehelyett inkább olyan érdekes epizódokat vá­lasztottak, amelyek a magyar színház rendszerében jelentős változásokat eredményeztek. Ezeknek a produkcióknak a kapcsán érdemes lehet Jan Assmann kulturálisemlékezet-fogalmát felidézni (kulturelle Gedächtnis), mely folyamat minden társadalomban biztosít­ja a kulturális kontinuitást azáltal, hogy közvetíti a közös tu­dást egyik generációról a másikra.15 Ennek a közvetítésnek az a célja, hogy a kulturális identitás bármikor rekonstruál­ható legyen. Ebből a nézőpontból bizonyos kulturális ele­mek megerősítése egyben annak a végiggondolását is jelen­ti, hogy milyen típusú hagyományok tudnak tovább élni a jelenben, melyek a kulturális identitásra is hatással vannak. Például ha létrejön egy dokumentarista előadás a leghíre­sebb irodalmi folyóiratról, amely az oktatási rendszer köz­vetítésével közös tudássá válik Magyarországon, ez kétség­telenül közrejátszik a folyóiratnak mint kulturális termék­nek a megőrzésében, kihangsúlyozva, hogy a Nyugatnak ma is fontos szerepe van a kulturális emlékezetben. Továbbá amikor a Notóriusok kiválaszt a múltból néhány színházi rendezőt vagy társulatot, ezzel egyben a színházi kánonra is reflektál, felmutatva, újraírva vagy átértelmezve azt. A lé­nyeges kérdés mégis az, hogy ezek a kísérletek képesek-e többre, mint hogy egyszerűen felidézzenek érdekes írott do­kumentumokat, melyek alapján a múlt egy fura figuráját vagy előadását azonosíthatjuk. Kérdés, hogy tudnak-e mind­eközben érdekes színháztörténeti vagy irodalomtörténeti prezentációként is működni, így a dokumentarista színház témaválasztásának egyik magyarázata az lehet, hogy igyek­szik kiemelni a kulturális tartalmak és tradíciók színház ál­tali megőrzésének szükségességét. A jelen problémái A dokumentarista színház lehetőségeinek másfajta megkö­zelítése, amikor a színház megkísérel kortárs társadalmi problémákról beszélni írott vagy íratlan dokumentumok se­ színház Újrahasznosított valóság a színpadon 14 White, Hayden: A történelem terhe. Ford. Berényi Gábor et al. Budapest, Osiris, 1997,103-142. 's Assmann, Jan: Das kulturelle Gedächtnis: Schrift, Erinnerung und Politi­sche Identität in frühen Hochkulturen. München, Verlag C. H. Beck, 1992.

Next