Színház, 2013 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2013-03-01 / 3. szám

MENNYI A NŐ?­ süknél ugyanakkor az elsődleges szempont a politikai megbízhatóság volt. Ennek legszebb példája Barta Zsuzsa esete, akit Hont Ferenc ajánlott igazga­tónak: moszkvai tanulmányai után 1948-ban, huszonnégy évesen tért haza, és egy év múlva a Madách Színház segédrendezőjéből a színház igazgatója lett. Üstökösszerű tündöklése két évadon keresztül tartott, a színháznak a Hevesi Sándor térre való költöztetésével 1951-ben véget is ért. 1952-ben, talán „érdemei elismeréseként” - Marton Endre és Major Tamás mellett - társ­rendezője lehetett Visnyevszkij Feledhetetlen 1919 című színművének a Nemzeti Színházban, amelyben Sztálin szerepét Gábor Miklós és Rajczy Lajos játszot­ta felváltva. Barta Zsuzsa szerény jelenléte a magyar színházi életben ezután a hatvanas évek közepéig követhető nyomon. A nagyváradi illetőségű Simon Zsuzsa viszont másfél évtizedes magyaror­szági működése után, 1945 és 1947 között a nagyváradi magyar színházban már szerzett vezetői gyakorlatot, a korabeli sajtó valószínűleg túlzó megfo­galmazása szerint, Európa első női színházigazgatójaként. Pályáját a Bel­városi Színházban kezdte 1932-ben, Bárdos Artúrnál, és 1949-ben éppen ennek a legendás színháznak - amelyet aztán 1951-ben Katona Józsefre kereszteltek - lett utolsó igazgatója. Ezután néhány évig a Főiskola főigazgatója volt, majd 1957 és 1960 között az addigra már ifjúsági profiljától megfosztott és össze­vont két színház, a Petőfi és Jókai vezetője lett. Barta Zsuzsa képzettsége sze­rint rendező volt, de művészi munkássága, nem lévén összesen tíz magyar­­országi rendezése, megítélhetetlen. Simon Zsuzsa színésznek indult, de 1945 után már keveset játszott, 1948 után viszont annál többet rendezett, tanított és igazgatott. Egészen addig, amíg a fegyelmezett, párthű vezetőre szüksége volt a hatalomnak. Színházai az 1960-as újabb átszervezések áldozatául estek. Ezután két évig, immár ötvenévesen, a minisztériumi apparátusból érkező Szlovák László mellett lehetett főrendező a Fővárosi Operettszínházban. 1962-től a Kazimir Károly nevével fémjelzett Thália tagja volt egészen annak távozásáig, a rendszerváltásig. E három évtized alatt tizennégy szerepet ját­szott el, és egy előadást rendezett a Tháliában. Aktivitása inkább a tanításban jelentkezett, hat színészosztálya volt a Főiskolán, az utolsó 1984-ben végzett. Több rendezése a Főiskolát és az Irodalmi Színpadot gazdagította. Gáspár Margit író, drámaíró az államosítást követő évek első menedzser­­igazgatójaként működött a Fővárosi Operettszínházban. Bár az ő balolda­li elkötelezettsége is nyilvánvaló volt, szakmai érdemei nem vitathatók. Eredményesen küzdött az operettjátszás folytonosságáért, sőt a műfajnak nem éppen kedvező viszonyok között megújításáért is sokat tett. 1956. október 30- án egy forradalmi társulati ülésen lemondott. Hiába hívták a következő hóna­pokban vissza, a forradalmi hevületben ért igaztalan vádak után sem sikerei­nek színhelyén, sem máshol nem vállalt színházvezetői feladatot. Ötvenegy éves volt ekkor, életének hátralévő harmincnyolc évét az irodalomnak szen­telte. „Én végeredményben azt csináltam, amit a tisztességes munkások, aki­ket kiemeltek, és később visszamentek a munkapadhoz” - nyilatkozta később. Üdítő kivételként az ötvenes évek női igazgatói közül Duka Margit a dikta­túra éveinek elmúltával is vezetői helyzetben maradt. Az eredetileg mozgás­művész Duka Margit negyvenévesen, 1949-ben kezdett a Népművelési Mi­nisztériumban a művészetoktatás területén. Innen került 1952-ben az Állami Bábszínház élére, majd két évig a kecskeméti Katona József Színház, aztán újabb két évig a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója volt. Igazán sikeres műkö­dése a hatvanas évekre esett, 1961-től nyugdíjba vonulásáig, a Bartók Gyermek­színház vezetőjeként. 1971-ben még részese lehetett a mostoha sorsú együttes állandó játszóhelyhez jutásának a Paulay Ede utcában, ahol aztán az immár Budapesti Gyermekszínház néven működő színház élén Kazán István követ­te őt a vezetői poszton. Azóta neve és működése méltatlanul feledésbe merült. • A puha diktatúra egyre lazuló keretei között a hatvanas évek konszolidáció­jának „tudatos káderpolitikája” a várakozással ellentétben nem hozott látvá­nyos eredményt. Árulkodó jelzés, hogy 1962 és 1990 között összesen három nő kapott rendezői diplomát. Közülük Kőváry Katalin az egyetlen, aki a rend­szerváltás után, 1992-ben magánszínházat szervezett, amely immár húsz éve viszonylag rendszeresen működik a fővárosban. Az ötvenes években végzett rendezőnők közül 1990-ig, három évtized alatt ketten jutottak vezetői hely­zetbe, ám mindketten a periférián. 1973 és 1977 között Lovas Edit igazgatta Bajor Gizi Medgyaszay Vilma Forgács Rózsi 0 XLVI. évfolyam 3

Next