Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1946-01-01 / 1. szám
Szerkesztőbizottság: HELTAI JENŐ, STAUD GÉZA, TAMÁSI ÁRON Felelős szerkesztő: DEÁK ZOLTÁN 1946. január 1-től 8-ig Szika János néfifSüg^és/z a müvo/zek (ako^zott feíe£aAáégé í&C A bűvészek politikai felelőisségéről mostanában sok szó esik. Mennyire hibás a színész a színpadon elmondottakért, az Író szavának a tolmácsolásáért? A miniszterelnök egyik beszédében rámutatott arra, milyen oktalan vesszőfuttatást rendeznek egy-egy nem vétkes, legfeljebb megtévedt Író ellen. Hol kezdődik és hol végződik a bűnösség ? Másképpen bíráljuk-e el a művészt, mint a polgárembert ? Dr. Szűcs Jánoshoz fordulunk felvilágosításért. Ebben a kérdésben ő a leghitelesebb. Nemcsak azért, mert népfőügyész, hanem azért is, mert művész. Kitűnő zeneszerző, ötletes, tehetséges, egyéni. Zeneszámait körülbelül tíz év óta halljuk a rádióból. Legutóbb egy zenés vígjátékban arattak nagy sikert. Dr. Szűcs János azt mondja: — Tulajdonképpen nem tudom, mivel indokolható a közvéleménynek az, az elképzelése, hogy a háborús vagy népellenes bűncselekményt elkövető művész más elbírálás alá esik, mint más ember. Talán arra gondolnak, hogy a művész köré a tisztánlátást és a mérlegelési képességet korlátozó burkot von a művészi légkör. Ezzel szemben az az az igazság, hogy amikor a művész a politika porondjára lép, onnan maga szakította fel ezt a látszólagos burkot, ennélfogva nem engedhető meg, hogy vele szemben különleges mértéket alkalmazzunk. Igazságtalanok lennénk, ha súlyosabban bírálnánk el, mint mást. Viszont, ha túlságosan enyhén bíráljuk, egyéniségét indokolatlanul aláértékelnénk. Vagy fogadjuk el Kiss Ferencnek azt a védekezését, hogy csak azt a verset szavalta el, amelyet kiosztottak számára . De arról nem beszél, hogy a „Ludas Matyi”-ban nem játszotta el azt a szerepet, amely a hiúságát sértette. Ha a háborús vagy népellenes bűncselekménnyel vádolt színész gyengébb kvalitású művész is, vagyis elképzelhető róla, hogy jogellenes szereplésének következményeivel nincs tökéletesen tisztában, akkor sem bírálható enyhébben, mint más ember. Nyilvános szereplésével veszélyesebben hat a közvéleményre, mint a magánember. Valamelyik cselekmény elbírálásában mindig a tárgyi súly, vagyis az eredmény a döntő. A büntetést senki sem kerülheti el, legfeljebb a büntetés mértékének a megállapításában figyelünk a szubjektív enyhítő körülményekre. A népfőügyész a kérdést minden oldalról igyekszik megvilágítani. Így folytatja : — Kétségtelenül nem zárkózhatunk el az elől a meggondolás elől sem, hogy a művészi légkör szabadabb világ, a megkötöttség veszélyezteti az alkotás erejét. A művészt nem szoríthatjuk nyárs-kis keretekbe, ez szárnyát szegheti nem menthetjük fel akkor, amikor kiváltságos helyzetével visszaél. 1944 nyarán az egyik művészeti egyesület közgyűlésén egy magasabb funkcionárius felolvasta az elnöki megnyitó beszédet, amelyet az egyesület ügyésze írt. Az igazolóbizottság előtt azzal érvelt, hogy nem is tudta, mit olvasott fel. Az Igazolóbizottság enyhe büntetéssel sújtotta. Nem helyes. Mert vagy nem hiszem el azt, hogy nem tudta, mit olvasott fel, akkor szándékos volt a cselekménye, vagy elhiszem felületességét, akkor is felelnie kell ezért a felolvasásért, amellyel lelkeket rombolt. Vagy egyszerűen művészi kilengésnek nézzük-e a zongorista zeneszerző súlyos politikai szereplését ? Várjon politikamentes művészi ihlet vezette-e a költőt akkor, amikor minden tárgyi alapot nélkülöző, izgató tartalmú versét megírta ? Határozottan mondja : — Nem. Sem több, sem kevesebb. Mindenkinek felelnie kell azért, amit elkövetett. A népügyészek az igazságot keresik és meggondoltan, de határozottan népbíróság elé állítják a bűnös művészt is. A nőügyészek az új korszak harcosai: nem akarják, hogy az ártatlanok bűnhődjenek, de az igazi bűnössel kemény kézzel bánnak el. Az igazoltatásokról beszélünk. Dr. Szűcs János azt mondja : ■— A művészek egymás között való beszélgetésben szabadabbak és felelőtlenebbek, mint a polgárok. Saját körükben kevesebbet ártanak, mint például a közhivatalnokok, vagy a katonák. Az igazoltatás! eljárásnál ebben az esetben a méltányosság elképzelhető, mert kisebb a veszélyességi koefficiens. Ebben a kérdéskomplexumban mindenesetre a legérdekesebb az Író szerepe, mégpedig a kiváló íróé, akinek a bűne súlyos. Ha szabadságvesztéssel sújtjuk, elképzelhető, hogy a büntetés fizikai és erkölcsi hatása miatt esetleg örökre elnémul. Ennek pedig nemcsak a magyar, hanem a világirodalom is kárát látja. Vájjon van-e mód arra, hogy ilyen esetben az írónak abszolúciót adjunk. Nincs. Az eljárás megindításának a mellőzése nemcsak jogszabályellenes, hanem igazságtalan is és veszélyezteti a jogrendbe vetett hitet. Nem tudok más álláspontra helyezkedni, mint arra, hogy nincs kivétel. Azok a társadalmi, jogi és etikai meggondolások, amelyek a bűnvádi eljárás lefolytatása mellett szólnak, nagyobb emberi értékek, mint a művész alkotásai. Történelmi példák — Wilde és Villon esetei — is azt bizonyítják, hogy a társadalom sohasem helyezkedett szembe azzal, hogy a művészt éppen úgy bírálja el, mint másokat. Természetesen ügyelnünk kell arra, hogy túlzásokba ne essünk és jelentéktelen dolgok miatt ne törjünk senkinek az életére — akár művész, akár polgár. — Várjon a művészek feljelentik-e egymást ? — Nem. Azt tapasztaljuk, hogy a művész nem intrikál és nem vádaskodik. Lehetőleg nem súlyosbítja kollégájának a helyzetét, ellenkezőleg, igyekszik mentő körülményeket találni. Rosszindulattal vagy kenyéririgységgel ezen a téren nem találkozunk. Más pályáknál sokkal inkább tapasztaljuk, hogy valakit följelentenek azért, hogy kibuktassanak egy nagy pozícióból. — Az Igazolóbizottságok határozatai ? — Ekörül sok a hiba, tudom jól. Javulást várok attól, hogy azok a javaslataim, amelyek az igazolási eljárások körüli anomáliákat orvosolják, átmennek a törvényhozáson. Ne higyyék azt, hogy csak azokra a hibákra mutatok rá, amelyeket az igazolóbizottságok egyesek terhére követnek, el. Ha erre ügyelek, akkor nem zárkózhatom el az elől sem, hogy valakinek a javára perorvoslattal éljek. Az interjú itt végetér. A további beszélgetés már magánjellegű. Dr. Szűcs Jánossal, a művésszel beszélgetünk most. — Hogy mikor érek rá arra, hogy zeneszerző legyek ? Este, későn este. A zene kikapcsolódás és felfrissülés számomra. Erőt merítek belőle. Ha este muzsikálok, sohasem válok unott és érzéketlen aktamollyá. — Min dolgozik most ? ■ — Tempefői szövegére operettet komponálok. Búcsúzásul azt mondja: — A művészek problémái engem különösen érdekelnek. Sokat gondolkoztam, sokat tépelődtem, amikor megtaláltam azt az utat, amelyen a művészet is méltó helyre kerül és az igazság sem sikkad el. . .Godh Mariusina