Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-01 / 1. szám

II ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1947 JANUÁR 1 - T­­Ő­L JANUÁR 7-IG 1mm ffioCdlog, új c­daflá­zat! Carol: Udtai Ózna­iSoog Drámaírók, színészek, színházigazgatók, kritikusok, kö­zönség .. . mindannyian, akiknek valami közünk van a szín­házhoz, mindannyian, akik szeretjük és féltjük, fogjunk össze a jókívánságok ünnepi éjszakáján és a búcsúzó év tizen­kettedik órájában a hagyományos boldog új esztendő helyett kívánjunk egymásnak boldog új színházat. Ha boldog új színházat kapunk, boldog új esztendőt kaptunk. A háború előtt Budapest nemcsak a Duna királynője, hanem a világ egyik legjelentősebb színházvárosa is volt. Egy-egy budapesti siker lázától fűtötten nemcsak Bécsből és Berlinből, hanem Londonból és Amerikából is Budapestre repült a nyugtalan színházigazgató. Színdarabjainkat minden­felé játszották, íróinkat és színészeinket elszerződtették Holly­­woodba, filmrendezőinket osztják meg német stúdiókba. Színházaink nemcsak kulturális, hanem gazdasági életünkben is hasznosan megállták helyüket, nemcsak jóhírnévvel és dicsőséggel gyarapították szellemi tőkénket, hanem idegen valutával is az anyagit. Ezt a tőkét, a szellemit is, az anyagit is megsemmisí­tettük. Mi magunk, házilag, sajátkezűleg, ostobán, gonoszul, idegen segítség sem kellett hozzá. Fölrobba­atottuk a szabad világ szellemi életébe vezető hídjainkat, mielőtt még a Duna hídjait fölrobbantottuk volna. Színházaink mai helyzete siralmas. Tudom, hogy új igaz­gatóik a felszabadulás után milyen lelkesedéssel, mennyi hittel és bizakodással, mekkora díjszándékkal láttak neki az új színházi kultúra megteremtésének. Gyér sikerek és sűrű kudarcok között bukdácsolón, kétségbeesetten harcoltak a közönség és a kritika kegyeiért, a színház megmaradásáért. Meg kell őket menteni, az élet, a magyar kultúra és — talán nem is nagy idő múlva — az egész világ kultúrájának a számára. Ez nem könnyű. Ki menti meg őket? A kritika? Azzal, hogy a rosszat jónak dicséri? Segítő kézzel az állam? Jótékonysági alapon a társadalom? Vagy a közönség azzal, hogy meggyőződés nélkül, unalomból, vagy kötelességtudás­ból meg-megnéz egy-egy előadást? Önzőn, a magunk örö­mére járunk színházba. Ha a színház jó, megél a mi örö­münkből. Ki menti meg a színházat? Csak maga a színház. A jó színház. A jó pesti színházaknak az a bajuk, hogy rosszul jók. Megtévesztő színészi játékkal, díszlettel, kosztümmel pótol­ják azt, ami a darab mondanivalójából kimaradt. Drága lével ízesítik az olcsó húst. ,A kemény falatot ízetlenre rág­ják a rosszmájúak számára. Úgy dolgoznak, mintha körü­löttük semmi sem változott volna meg. Nem gondolnak arra, hogy az új gondolatok, az új igények és akaratok és új emberek megváltozott világában megértő új közönséget to­borozzanak és neveljenek maguknak. Ezt a kívánatos eredményt egy-egy jó színház egymagában ma már el sem tudja érni. Ma valamennyi színháznak közös munkával azon kell fára­doznia, hogy a színház intézménye számára újra megszerezze a közönség bizalmát, olyan egységesen vonzó atmoszférát teremtsen, amelyben a színházbajárás nem véletlen, nem divat, nem jótékonyság és nem kötelesség, hanem életünk teljességébe beletartozó nagy gyönyörűség. A színház arcu­latának meg kell változnia. Más színházat! Új színházat! Az új színház nem külsőségeiben új, hanem lelkében, szel­lemében, műsorában az. Nem a vakmerő kísérletek, a kalan­dos elgondolások színháza. Az új színház tulajdonképpen a legrégibb színház. Az a színház, amely saját költőit szólal­tatta meg, Görögországban Euripidest és Aristophanest, Ang­liában Shakespeare-t, Franciaországban Moliére-t és Racine-t, nálunk Katona Józsefet és Madáchot. Ha nem is a Nemzeti Színház, de nemzeti színház. Színházaink ma illő távolságból tisztelik a magyar drámaírókat, de nem igen juttatják szó­hoz őket. Holott a színház elátkozott királykisasszonyát csak a költő csókja ébreszti föl álmából. Színházainkat a pusz­tulástól csak az új magyar drámairodalom menti meg. Az tette őket naggyá, az ismételheti meg ezt a csodát másod­szor is. Az új író új mondanivalója az új közönségnek, mai dolgainkról, mai fájdalmainkról, bajainkról, örömeink­ről. Azok a drámai szeretetadományok, amelyeket a szín­házi ügynök Párisból, Londonból, New­ Yorkból közvetít darabokban szűkölködő budapesti színpadjainknak, akár­milyen kedvesek, okosak, nagyszerűek, értékesek, hatásosak is, mégis aránylag hamar letűnnek a műsorról. Távoli cse­­mege-ízisek, mi pedig a mindennapi házi kenyerünket kérjük. Azt pedig csak a magyar író adhatja meg, ön keserűn mosolyog, kedves színházigazgató úr? Hogy ön ezt éppen olyan jól tudja, mint én, sőt sokkal jobban? Hát akkor? Vagy úgy! Hát persze. .. értem, ön boldogan előadna egy jó magyar darabot, de hol van az a jó magyar darab? Írjak egy jó darabot és ön rögtön előadja? Nagyon köszönöm, de nem erről van szó. Nem azokról beszélek, akik ma nem írnak darabot, hanem azokról, akik írnak. Sőt, jót írnak. Ezeket kellene hittel és szeretettel a színpadra vinni. Nem nagyritkán egyet-egyet, hanem sorjában vala­mennyit, nem riadva meg attól sem, hogy egyik-másik megbukik, ahogy az elmúlt szezonban egyik-másik idegen darab is megbukott. Utólag ön is egyetért velem abban, hogy az idegen darabra áldozott munkának és pénznek az árán magyar darab is megbukhatott volna az ön színházá­ban, Ön azért még mindig ott ül irodájában és remény­kedőn vezeti színházát új sikerek felé. Elszántan, áldozatosan a magyar írókra kell színházának a jövőjét építenie, hozzá kell szoktatnia közönségét az új magyar drámairodalomhoz. Talán lassú és keserves munka lesz ez, kitartás és pénz kell hozzá, de ha ön nem vállalja, az vállalja majd, aki az ön örökébe lép. A színházigazgató elmúlik, a színház örök. Írótársaim, barátaim, ismerősök és ismeretlenek, fiatalok és öregek gyakran megtisztelnek azzal, hogy elhozzák nekem egy-egy színdarabjukat. Mit szólok hozzá? Nagyon boldog vagyok, mikor fölfedezem, hogy a darab jó. Mostanában egymásután négy kitűnő drámát olvastam el. Egynek a ki­vételével — ezt még nem olvasta senki — mindegyik nyom­ban megtalálta a színpadra vezető útját; az egyiket a Nem­zeti Színház fogadta el előadásra, a másik kettőn megosz­tozott a Vígszínház meg a Belvárosi. Az elfogadott darabok közül az egyiket Pál Ferenc írta. Új név. A másikat Bihari Klári, akinek Bécsben és Svájcban nagy színpadi sikerei voltak már, a harmadikat Gergely Sándor. Ez a kitűnő író, ezúttal­­először szólal meg a magyar színpadon, régibb drab­­jait számtalanszor játszotta Oroszország számtalan színháza. Hiszem, hogy színrekerül a negyedik is. Ennek a szerzője Zolnay Vilmos. Új név. Még néhány új és jó magyar darabról tudok. Nagy föllekezés, hogy van jó új magyar darab. Hogy színháznak és írónak nem kell többé farkasszemet néznie egymással: „Nem írsz!“ „Nem adod elő!“ Íróink írnak és színházaink eljátsszák azt, amit írtak. Az új magyar dráma­­irodalom most útnak indul. Meg fogja találni megértő kö­zönségét itthon is, a külföldön is. Ha megint elfoglalja régi otthonát a magyar színpadon, akkor nem hiába kívántunk egymásnak ezen a kívánságos Szilveszter-éjszakán boldog új színházat!

Next