Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-01-01 / 1. szám
az L 1. Izio Nemzeti Színház . ANTONIUS ÉS CLEOPATRA A magyar színházi kultúra feltámadásának biztató megnyilatkozása volt az a karácsonyi ajándék, amit a Nemzeti Színháztól kaptunk az „Antonius és Cleopatra" új előadásában. Különösen emlékezetessé teszi a reprszt Major Tamás rendezése és ezzel kapcsolatosan Oláh Gusztáv szcenikai bravúrja, továbbá az, hogy Bajor Giziés Tímár József végre olyan feladathoz jutottak, amely a színészi kifejezés legmagasabbrendű formátumait igényli és végül Mészöly Dezső új fordítása, mely elsősorban a súlyosan zsúfolt szöveg könnyen mondható magyar áttételével hozza közel ezt az amúgy is nagyon mai színekben villódzó tragédiát a mai emberhez. Ha pedig ezek után mégis különvéleményt jelentek be az első pontra vonatkozólag, ezzel nem jutok ellenkezésbe a rendezői tejesítményről előbb hangoztatott elismerő véleményemmel, hanem megerősítem azt, elismervén, hogy végre megjelent a magyar színpadig valami, amivel vitatkozni érdemes. Nézetem szerint a költő művének maradandó értékét az határozza meg, hogy a következő és változó korok embere felismeri-e benne önmagát, más szóval, hogy a műben létesültek-e olyan költői intuíciók és látomások, amelyeket egy másik kor embere is hitelesnek és az ember és az új világ viszonylataiban is érvényesnek imerhet fel. Ezt az időálló lényeget kifejteni azokból a járulékokból, amelyek a költő korából rakódtak a műre, ez lenne minden rendező első és alapvető tennivalója. Az a virtuóz feladat, hogy a shakespeare-i szöveg kolosszális tömegét egészben átemeljük a mai színpadra, önmagában virtuóz megoldásokra adhat alkalmat, de ezek a megoldások gátolják és akadályozzák az élmény résztvevőjét a maradandó lényeg közvetlen és spontán átélésében. Shakespeare, az ember, a maga korának embere, aki művének belső ritmikájában az aktuális életformák ritmusához is igazodik és a tragédia feszültségét közbeékelt, pihenőkkel, bohócosan reális és eufaisztikusan szikrázó szócsakák közjátékával csillapítja a kor lazább, szélesebben tagolódó, idézősebb ritmikája szerint. De a kor színpadának kifejezd készsége is kényszeríti olyan technikai közbevetésekre, amelyek egy fejlettebb szcenikai áttételben feleslegessé válnak és zavarják azt a koncentrációt, amiben a mai ember a költő sugallatát felfoghatja. Nemcsak időt, energiát is fecsérel a rendező, amikor azt a járulékos többletet átveszi, kihűl és elernyed a központi élmény, ebben az esetben Cleopatra és Antonius konfliktusa, mely olyan bonyolult és olyan mindig tovább elemezhető számtalan okok okozata, mint egy megrázó természeti tünemény. Csak nagyon zárt és erős koncentrációban tudjuk átélni, összefoglalni, kiegyenlíteni és megérteni azokat a villámló ellentmondásokat és indokolni azokat a hirtelen fordulatokat, amelyek a két protagonista viselkedését szinte az eszelősségig feldúlják. Káprázatosan szikráznak ki a vulkáni magmából az asszonylélek ezerszínű és minőségű indítékai, egymást kizáró, cáfoló, megerősítő, hirtelen erupciók, becsvágy, féltékenység, odaadás, önzés, irigység, gyávaság és hősiesség, hűség és árulás, naivság és a démoni rossz, annak a leglényegesebb asszonyiságnak egyenként kipattanó sziporkái, melyek az adott helyzetben tűzvészt gyújtanak, s megint ellobbantunk egy új inger új indítékokat gerjesztő kitörésében. A , mindent, a legnagyobb eszméket és dolgokat is a maga egyéni önzésére vonatkozó asszonyi lírizmus hajszolja ezt a Cleopátrát és bontja meg ernyesztő bujaságával azt a csalárd és Utáni egységet, mely Antonius férfilelkében a hatalom, a győzelem, a dicsőség féktelen vágyából, ambíciók, emberfeletti célok, a politikai és katonai remeklésekre törő akarások minden erkölcsi gátláson túl feszült motívumaiból állott össze egészszé. Einnek a káprázatos asszonyságnak lehet ereje ahhoz, hogy ebben a hősi lélekben olyan törést hasítson, amelyen át a kísértés a mélybe zárt gyengeségekig hatolhat és túlnyomóvá fokozhatja Antonius másik énjét, a szexualitásába áporodott, az asszony ágyába börtönözött, meggyalázott, gyermekessé és szenilissé háborodott hímnemű embert. Ketten úgy viszonylanak egymáshoz, mint Siva és Kali a hindu mitológiában. A férfiisten tulajdonságainak negatív megtestesülése az isteni feleség. Mikor azt mondom, hogy Bajor Gizi és Tímár József alakításában Antonius és Pompeius (Tímár József és Básthi Lajos)