Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-08-05 / 32. szám

yiU teá/K a YÍLcujÁjiWi III. évfolyam 32. SZÁM, IM7. AUGUSZTUS L-TŐL AUGUSZTUS IMG Nyilt levél Bognár József polgármesterhez / Polgárm­ester Úr! A­­laftya'r Szivisz hat hónapja gazdátlanul áll. Har­mincnál több színész és legalább ugyanannyi műszaki alkalmazott tisztviselő vesztette el kenyerét Sáros­ Ferenc csúfos bukásával. Azóta néhány hétig a Nemzeti Színház vendég­szerepelt bent, de­ a színház állandó gazdát kapni nem tudott. Rövidesen megind­ul az EU színházi évad, s a Magyar Színház sorsában még mindig nem történt vég­leges döntés. Polgármester Úr a „Színház" legutó­bbi számában nyi­latkozott a Magyar Színház városi kezelésbe vételéről. Örömmnel olvastuk ígéreteit, de ez a nyilatkozat csak akkor volna a színészek részére megnyugtató, ha fél év óta nem előzte volna meg hasonló nyilatkozatok özöne. Sem a régi polgárm­esternek, sem a város egyéb funkcio­náriusainak, de még Polgármester Úrnak a nyilatkozata sem változtatott a Magyar Színház sorsán; még mindig nem történt semmi és a színház továbbra is üresen áll. A Magyar Sznnház közszegesítésének gondolata a Színé­szek Szakszervezetéből indult el. A Szakszervezet vezető­sége, látva azt, hogy a szükséges tőkével rendelkező ma­gánvállalkozó nem jelentkezik, s ezt az utat találta járható­nak ahhoz, hogy a színházat sürg­esen üzembe lehessen állítani. A községesítés megoldotta volna a köztartozások kérdését és nyugalmas életű tudott volna biztosítani még ebben az évadban a gazdátlanul maradt társulatnak is. A Szakszervezet javaslatát magáévá tette a Művészeti Tanács és így került a Várdaháza illetékes ügyosztályára. A javaslat nyomán indultak el aztán a nyilatkozatok és tartanak még ma is, anélkül, hogy színházi életünknek ezt a súlyos problémáját megoldották volna. Fél év óta semmi érdemleges ne­m­ történt­. De a fél éve folyó nyila­tkozatoknak és ígérgetéseknek nem csak az a bajuk, hogy nem­ követik őket a tettek, hanem az is, hogy a köztudatban azt a hiedelmet hintették el, mintha a Magyar Színház községe,sllése elintézett kérdés lenne, s ezzel elriasztottak mindenkit, aki vállalkozott volna a színház megnyitására. Bánki jelentkezett — mert jelent­keztek magánvállalkozók az utóbbi hónapok­ban — min­denkinek azt kellett mondani, hogy a vérosiasítás folya­matban van. Pedig kiderült, hogy még mindig nem tör­tént semmi, a ma is csak a nyilatkozatoknál tartu­nk. A híresztelés azonban sok olyan embernek az érdeklő­­dé-sét­ is felkavarta a községesítés alatt álló Magyar Szín­ház iránt, akiknek a közreműköödése egy városi üzemnél egyáltalán nem kívánatos, s akik­ egyé­ni pecsenyéjüket akarják a nyilatkozatok tü­zénél meg­sütögetni. így például hihetetlen agilitással sodródott a még meg sem valósult terv és annak kivitelére kiszemelt közfunkcionáriusok m mellé a főváros egyik közi­smert, de nem túlságo­san jó hírnévnek örvendő ügynöke, nyilvánvalóan nem azért, hogy közreműködésével a városnak hasznot hajtson. Kitűnő összeköttetéseket épített ki a Városházán, a szülészek köré­ben pedig olyan látszatot igyekszik kelteni, mintha ő lenne az egyetlen személy, aki meg tudja­ előttük nyitni a Magyar Színház igazgatói irodájának ajtaját. Ism­erve módszereit, ez a látszat binsás jövedelmet jelenthet a kiváló ügynöknek. A Sza­kszer­'vezet azért javasolta a városi kezelést,­­hogy a sz­inház stabilitása, a színészek nyugalma, a műlt művészi színvonala, a színiházvezetés anyagi függetlensége és a megtámadhatatlan ügykezelés biztosítva legyen. Két dolgot kérünk tehát Polgárm­ester Úrtől. Először is foglaljon v végleg álást abban az irányban, hogy a Magyar Színházat való­ban átveszi-e a város még szeptem­ber előtt, vagy sem. Ha akadálya van az átvétel­nek ebben a színi évadban, akkor ezt sürgősen nyilváno­s­­ságra kell hozni és lehetőséget kell nyújtan­i arra, hogy legalább magánvállalkozók jelentkezhessenek, mert a szín­­házn­ak szeptemberben feltétlenül ki kell nyitni a kapuit. A má­sik kérésünk pedig az, vizsgálhassa meg Polgár­mester Úr, Ők azok a hívatlan elemek, akik a városi terv körül rajzanak és távolítsa el őket még élejében. A Szakszervezet részéről tervüiészetesen örömmel kö­­szöntenénk, ha az általunk javasolt terv valósulna meg, de ha erre nincs mód­, nyilván akad magánvállalkozó, aki a színészeknek kenyert-t tud adni a Magyar Szinház­ban. A forrtás az, hogy végre történjék is már valam­i. Maradtam Polgármester Úrnak tisztelő híve Sisrud­­iéza írja: Márkus László Augusztus elseje a magyar feltámolás második sza­kaszát jelöli. A hároméves terv megvalósítása kezdődik ezen­ a napon és minden okunk megvan rá,­ hogy komoly ünneppel szenteljük meg az alapvetések jelentőséggel, ígé­rettel és reménységgel teljes napját. Előadások és szónok­latok hangzottak, maga a köztársaság elnöke, az építő miiniszterek, a hároméves terv végrehajtás­ának vezető té­nyezői­ méltatták az ünnep jelentőségét, de egészen ele­mentáris hatással egy riportsorozat eszméltetett rá, hogy micsoda pokolból szabadultunk ki most egy éve. Vidám, színes, ötletes hangképekben éledtek fel azok a groteszk kis tragéd­iák, amelyek az imfláció utolsó hónapjaiban a­ kereskedő és a vásárló minden találkozásából kikereked­tek. Akkor csakugyan komikusnak éreztük a nullák höm­pölygő özönárját mert a lehetetlenségnek­­ és a semminek ez a mértéke már túl van a felfoghatóság határán. Ma a forint szilárd védőgátja mögött biztonságban a pénteki riport jókedvű pesztflétusaiból egyszerre kiéreztük a ka­tasztrófa rémületét és mint a holdkóros aki ébredése után­­.Kár miad rá, hogy milyen nyaktörő arlistetrükköket muta­tott­­ be eszméletlenül, mi i­­eb­ezonyodtunk, mikor meg­világosodott előttünk a múlt év tavaszi és nyári élmé­nyeinek igazi értelme. Valósággal a matematikai képlet exaktságában lá­ttuk meg azt a különbséget, amely a múlt év augusztus elsejével elválasztott két korszakot megkü­lönbözteti és ezzel tudjuk lemérni pontosan a magyar de­mokrácia első döntő győzelmének nagyságát. Ebből a győ­zelemből már derűs, tárgyilagos bizonyossággal követke­zik a hár­oméves terv sikere; ha ezt megéltük, e­zt a cso­­dát, akkor az lenne már a csoda, ha nem tudnánk c­­z­­szerűen élni, miután feludltu­nk tám­adni a m­egsemmisíti­­tésből. Szombaton este a Vígszínházból közvetített „Lánc, lánc­, eszterlánc" m­űsorá­t bejelentvén a spiker, felsorolta a közreműködőket, s am­en­nyire az ilyen bemozdások­at ér­tené lehet, Ráthonyi Róbert, Keleti László és­­ egy aligha­nem Mironescunak nevezett úr prodrukcióit is ’beígérte töb­bek között. A színpadon azután megjelent a két lanbár, Kálmán és Árpád egy olyan klasszikus bohócjelenettel,­ amihez foghatót utoljára a­­Willand-testvérektől, az ősi komédia legnagyobb mestereitől hallottunk. Aztán Balogh Erzsi mondotta el igen csinosan Walter von der Vogel­­welle kis verseit, kissé gyanús fordításban, m­in­tha ezt a lovagi Minnesängert ugyanaz a kitűnő műfordítónk kor- szerűsítette voln­a e maga képére, akinek azokat a sikerült Vallon-hamisításokat köszönhetjük. Bö­szigörményi Nagy Béla tiszta költöiséggel zongorázott el egy Bartók- és egy Brahms-apróságot, majd valaki, akinek nevét Hacsik Edé­­ne­k hallottam, olyan virtuozitással dongatta fel gitáron a­­Rimsky Kos­zakov „Dongóját", ami már a bűvészettel italáro­s. Végük Bárdi György utánozott kísérteties hűség­gel prominens színészeket és még két zenekari szám é­s a műsor befejeztetett. És megint megszólalt a szpíker, mond­ván, elhangzott ez meg ez, közreműködtek Ráthonyi Ró­bert, Keleti László, Mironescu (ha jól értettem) és még egy-két elhadart név,­ de sem Bárdi, sem Hacsik létezésé­­rel a bemd­uló nem vett tudorlást. Megint örömet­­szerzett a Munkás Kulúrszövetség szombat, délutáni műsora. Urak és parasztok cin-­en két dram­ali­zált Mikszáth-novellát játszottak el ezúttal nem a legszerencsé­sebb szerepo­sztás­sal, kissé elkent, homályosan érthető előadásban. A két novella dramatizálása azonban többet jelent, mint ezt a pn.s­zm­­ényt. Véletlenül ismerem a dramatizálót, Klappka István­nak hívják, egy­szerű mű­­­szaki munkás egyik á­llanti színházunkban. Elolvastam egy színművét, mely érett és teljesen felkészült író mun­kája. \ két l.^tabár klasszikus» hohó('}el^nBt^ Hulegh Kr%­i

Next