Színházi Élet, 1916. február 13–20. (5. évfolyam, 7. szám)
1916-02-13 / 7. szám
SZÍnHÁZI ÉLET II oldal kedély nem sok van Mészáros Lojzinál. De az a kedves, hogy a felesége, aki ezt megállapítja róla, még kevésbbé zord és gondterhelt karakter. Nehéz megállapítani, hogy ebben a családban ki a fiatalabb kedélyű: a szülők-e, vagy az az öt éves apróság, akit szintén Katónak hívnak, mint a mamáját. Őt is meginterjúáltuk. — Mi leszel Katóka? — Színésznő. Ez a világ legtermészetesebb hangján volt mondva. Annyi bizonyos, hogyha színésznő lesz, akkor igen jól fog öltözködni. A minap a földön csúszkált és az anyja rászólt: — Ne csúszkálj a térdeden, mert kiszakítod a harisnyádat. Mire Kató csodálkozva nézett a nagy Katóra. — És ha kiszakad ? Hiszen ezért nem kár. Én nem hordok selyem harisnyát mint te... Majd fog hordani, ha megnő. És ha színpadon fogja hordani, akkor a harisnyának nagy sikere lesz. Mert a Berkycsalád híres a szép bokákról. Zsazsa és Zsanette. Zsanette már régen ismerte Zsazsát. Gyakran eljárt a Király-színházba, sokat tapsolt Zsazsának, de arra sohasem gondolt, hogy valaha meg is fogja ismerni. Zsanette, a Télikertnek, egy igen bájos, kedves táncosnője. Ma még csak a parketten táncol, néhány kedves táncot, de miután tehetséges és szép, egészen bizonyos, hogy nemsokára feljut a színpadra is. A múlt héten, mint megírtuk — Zsazsa ellátogatott a Télikertbe. Nagyobb társaságban ült az egyik páholyban. Egyszer csak azt mondja Beőthynek : — Ejnye, milyen érdekes leány táncol ott. De szeretném megismerni. És a leány boldogan ment fel Zsazsa páholyába, hiszen régi vágya volt, hogy Zsazsával beszélhessen. Zsazsa és Zsanette nagyon megtetszettek egymásnak és hogy a véletlen találkozásnak emléke is maradjon, Zsazsa egy szép ruhával ajándékozta meg Zsanettet. Nyílt az ajtó. A szerkesztőségi szolga nyitotta ki, a legteljesebb nyugodtsággal, mert hiszen valaki kopogtatott. Márpedig Zugligeti nem szokott kopogtatni. A vendég tehát más. Ah, mily meglepetés. Az ajtón belépő sötét jelenség a kopogtatás dacára Zugligeti volt. De mintha valami különös változást lehetett volna észlelni rajta. Fellépésében volt valami gőgös előkelőség, mozdulataiban valami fáradt arisztokrácia, arcán valami a dúsgazdag ember hanyag unottságból. Azzal kezdte, hogy előkelő mozdulattal a kezébe nyomott valamit a szerkesztőségi szolgának, aki meglepetve, sőt megdöbbenve mondott köszöneteit zavarában. De akkor Zugligeti már a segédszerkesztőnél állott, és bágyadt mosollyal az ő kezébe is odatett valamit. És így tovább mindenkinek. A nagy meglepetés csendje következett. Ámulva néztünk egymásra. Legelőször is a szerkesztőségi szolga ocsúdott fel ámulatából és némi megütközéssel szólt: — Hiszen ez egy nadrággomb! — Ez is nadrággomb ! — szólt a segédszerkesztő dühösen. — Ez is ! — hangzott innen is, onnan is. Zugligeti, az előkelő milliárdos, (mert annak látszott), mindenkinek egy nadrággombot nyomott a kezébe. A haragos és kérdő tekintetek egész serege szegeződött lapunk barátja, Zugligeti felé. — Nem értik, persze, hogy nem értik. Rögtön megmagyarázom. Az urak régóta tudják, hogy előbb-utóbb igen gazdag ember leszek, hiszen minden lehetséges, csak akarni kell, én pedig a leghatározotabban szeretnék gazdag lenni Ez a mostani jelenet egy főpróba volt. Főpróbát tartottam abból, hogy hogyan fogok viselkedni, ha gazdag leszek. — Mindenkinek ad egy nadrággombot? — Ó dehogy A nadrággomb csak kellék és egy-egy koronát jelent. Ha meggazdagodom, minden embernek, akivel találkozom, szó nélkül egy koronát fogok adni Mert egész bizonyos, hogy addigra mindenkinek tartozni fogok egy koronával — Szép. És miért tartotta ezt a főpróbát? — Lássák meg az urak, hogy nálam jó a pénz- Mihelyt gazdag leszek, megadom. Kérek egy koronát. Zugligeti megkapta a koronát. De nem távozott. — Most még kérem a gombokat is. Azokat vissza kell várni a nadrágomra. . ~y