Színházi Élet - 1916/7. szám

SZínUÁZl ÉLET Il uldal kedély nem sok van Mészáros Lojzi­nál. De az a kedves, hogy a felesége, aki ezt megállapítja róla, még kevésbbé zord és gondterhelt karakter. Nehéz meg­állapítani, hogy ebben a családban ki a fiatalabb kedélyű: a szülők-e, vagy az az öt éves apróság, akit szintén Katónak hivnak, mint a mamáját. Őt is meginter­juoltuk. — Mi leszel Katóka? — Színésznő. Ez a világ legtermészetesebb hangján volt mondva. Annyi bizonyos, hogyha színésznő lesz, akkor igen jól fog öltöz­ködni. A minap a földön csuszkáit és az anyja rászólt: — Ne csúszkálj a térdeden, mert ki­szakítod a harisnyádat. Mire Kató csodálkozva nézett a nagy Katóra. — És ha kiszakad ? Hiszen ezért nem kár. Én nem hordok selyem harisnyát mint te... Majd fog hordani, ha megnő. És ha színpadon fogja hordani, akkor a haris­nyának nagy sikere lesz. Mert a Berky­család hires a szép bokákról. Zsaz8a es Zsanette. Zsanette már régen ismerte Zsazsát. Qyakran eljárt a Király-szinházba, sokat tapsolt Zsazsának, de arra sohasem gon­dolt, hogy valaha meg is fogja ismerni. Zsanette, a Télikertnek, egy igen bá­jos, kedves táncosnője. Ma még csak a parketten táncol, néhány kedves táncot, de miután tehetséges és szép, egészen bizonyos, hogy nemsokára feljut a szín­padra is. A mult héten, - mint megírtuk — Zsazsa ellátogatott a Télikertbe. Nagyobb társaságban ült az egyik páholyban. Egyszer csak azt mondja Beőthynek : — Ejnye, milyen érdekes leány táncol ott. De szeretném megismerni. É* a leány boldogan ment fel Zsazsa páholyába, hiszen régi vágya volt, hogy Zsazsávai beszélhessen. Zsazsa és Zsanette nagyon megtet­szettek egymásnak és h >gy a véletlen találkozásnak emléke is maradjon, Zsazsa egy szép ruhával ajándékozta meg Zsa-| nettet. Nyílt az ajtó. A szerkesztő­ségi szolga nyitotta ki, a leg­teljesebb nyugodtsággal, mert hiszen valaki kopogtatott. Már pedig Zugligeti nem szokott kopogtatni. A vendég tehát más. Ah, mily meglepetés. Az ajtón belépő sötét jelenség a kopogtatás dacára Zugligeti volt. De mintha valami különös változást lehetett volna észlelni rajta. Fellépésében volt valami gőgös előkelő­ség, mozdulataiban valami fáradt arisztokrácia, arcán valami a dúsgazdag ember hanyag unottságból. Azzal kezdte, hogy előkelő mozdulattal a kezébe nyomott valamit a szerkesztőségi szol­gának, aki meglepetve, sőt megdöbbenve mondott köszöneteit zavarában. De akkor Zugligeti már a segédszerkesztőnél állott, és bágyadt mosollyal az ő kezébe is odatett vala­mit. És igy tovább mindenkinek. A nagy meg­lepetés csendje következett. Ámulva néztünk egymásra. Legelőször is a szerkesztőségi szolga ocsúdott fel ámulatából és némi megütközés­sel szólt: — Hiszen ez egv nadrággomb! — Ez is nadrággomb ! — szólt a segéd­szerkesztő dühösen. — Ez is ! — hangzott innen is, onnan is. Zugligeti, az előkelő milliárdos, (mert annak látszott), mindenkinek egy nadrággombot nyomott a kezébe. A haragos és kérdő tekin­tetek egész serege szegeződött lapunk barátja, Zugligeti felé. — Nem értik; persze, hogy nem értik. Rögtön megmagyarázom. Az urak régóta tud­ják, hogv dőbb-utóbb igen gazdag ember leszek, hiszen minden lehetséges, csak akarni kell, én pedig a Ieghatározotabban szeretnék gazdaq lenni Ez a mostani jelenet egy főpróba volt. Főpróbát tartottam abból, hogy hogyan fogok viselkedni, ha gazdag leszek. — Mindenkinek ad egy nadrággombot? — Ó dehogy A nadrággomb csak kpllék és egy-egy koronát jelent. Ha meggazdagodom, minden embernek, akivel találkozom, szó nél­kül egy koronát fogok adni Mert egész bizo­nyos, hogy addigra mindenkinek tartozni fogok egy ko/onával — Szép. És miért tartotta ezt a főpróbát? — Lássák meg az urak, hogy nálam jó a pénz- Mihelyt gazdag leszek, megadom. Kérek egy koronát. Zugligeti megkapta a koronát. De nem távozott. — Most még kérem a gombokat is. Azokat vissza kell várni a nadrágomra. . ~y

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék