Színházi Élet, 1918. április 7–14. (7. évfolyam, 15. szám)
1918-04-07 / 15. szám
VII. évfolyam 1918 április 7*től április 144g 15. szám Színházi ÉLEF PckMs Hirdetések misor* SO fillér nxusrntALT színházi, MŰVÉSZETI ES MOZI HETILAP MB«I KW MIK DIN VASÁRNAP «BOCEL INCZE SÁNDOR «cas o «a vit kro taÉH tyre 3_~ K 16.J» KH«fr«<Mnt . MO K ** Bgrrssáán ia : Szerkesztőség: Emelet Wrat 24 ScfteftMQ Mm •Om Él Stockholmi esték*) Irta: Kálmán Imre. Amikor tegnapelőtt Berlinben „leveses tyúkot" rendeltem a vendéglőben, s a „tyúk" negyedik combjánál ráeszméltem, hogy bizony tengeri nyulat adtak be nekem „tyúkmódra" — s amikor tegnap az első bécsi fiakkérost hallottam káromkodni a Nordwestbahnhofon beláttam, hogy bizony az én szép északi utazásom végleg befejeződött, az álomnak vége. Nem először jártam Skandináviában, ez volt immár a harmadik északi utazásom. Először Kopenhágában voltam, 1910. februárjában, a Tatárjárás dán premierjét vezényeltem. Gyönyörű napok voltak, hiszen nem kisebb ember rendezte az előadást, mint Hermann Bang, a híres dán regényíró. Sohasem fogom elfelejteni az ebédet, amelyet Hermann Bang adott a tiszteletemre. Furcsa, sötét, fekete lakás, gyertyavilágítás, ósdi bútorok, félhomály, furcsaképű, vadászruhás inas, az asztalnál csak kevesen ültünk: Hermann Bang, Peter Nansen, a híres regényíró s a felesége a gyönyörű Betty Nansen, a híres színésznő, az asztal végén pedig egy ősz szakállas, mosolygó, skizfejű ember, aki egész este nem szólt egy szót se, csak csendesen mosolygott: Gusztáv Wied, a híres dán vígjátékíró. Azóta elmúlt egy pár év, szegény Bang Hermann meghalt, egy amerikai expressvonaton holtan fordult le az üléséről, a kedves, mosolygó Wied pedig nemrégiben öngyilkos lett. Másodszor 1915-ben jártam északon. Akkor is Kopenhágában voltam, a „Zsuzsi" kisasszony" zenekari partitúráját .vittem a dán * Kálmán Imre, a „Csárdáskirályné" világ* hírü szerzője, ki darabja kétszázadik előadását Stockholmban dirigálta, hazatért svédországi útjáról és Bécsből küldte ezt a cikket a Színházi Életnek. fővárosba, az amerikai igazgatóm kivánta, hogy személyesen vigyem a partitúrát Kopenhágába, ahonnan az igazgatóság futárja vitte tovább Amerikába. Ott álltam a kikötőben, előttem a később annyit emlegetett gőzös „Frederik VIII." A hajón éktelen lárma, a hajózenekar csinadrasszája, ezer bucsut integető kar, kiabálás, sírás, nevetés s valahol a hajó tetején amerikai barátom, akiből a búcsúzás pillanatában kitört a terekparamentum, s ugy integetett mindkét karjával, mint az őrült s ugy ordított, mint vasakál. A hajó lassan, nehézkesen, — mint valami ormótlan állat — kikecmergett a kikötőből, s én még mindig ott álltam a parton, a messzeségben pedig ott kéklett a kies svéd part: Malmö. Amint ott a hajóhídnál Kálmán Imre Stockholmban a svéd Edvinnel !