Színházi Élet, 1918. június 30–július 14. (7. évfolyam, 27. szám)
1918-06-30 / 27. szám
14. oldal. SZÍNHÁZI ÉLET K Sajó Géza , ijött a függöny mögül, meg*s igazította szenvtelenül a széeket, amit az ügyelő kitolt a bársony függöny elé, ráült, aztán egy párszor végigszántotta hosszú, vékony ujjaival a térdére szorított gitárt és elkezdett énekelni. Sok mindent énekelt, szomorút és vis dámát, sóhajtozót és kacagót és fel felé nézett a két szemével, mintha keresne valakit és dalolt, énekelt, habban, alig modulálva kesernyés hangját, nem gesztikulált, ép hogy kinyitotta a száját, a szeme se rebbent.. . — és mégis, amikor utoljára sétált végig az ujja a húrokon, könnyek potyogtak a szemekből, vagy hangos kacaj igyekezett a torkokon kifelé, aszerint, hogy megható vagy vidám mókát mesélt történetet el Sajó Géza a gitárja fölött. Valahogy mindig azt hittem róla, hogy nagyratörő, álmodozó ember, hogy sok-sok vágya van, amit ott rejteget a szivében, ezekről szines minden szava és amikor először beszéltem vele, csodálkozva néztem a szemébe és hallgattam a szavait, egy* szerfi és kedves polgár volt, magáról, a mesterségéről nem beszélt és nem volt más vágya, mint megélni vala« hogy tisztességesen és minden este elénekelni valamit a függöny előtt.. Ez az utóbbi volt a legfontosabb. Szinte küldetésszerű volt az a pontosság, ahogy ő este megjelent az öltözőben. Sajót sohasem kellett keresni, okos, cvikkeres feje az első volt mindig a folyosón, amely a bejászattól az öltözőig vezetett, sietett nagyon, hogy ne lássák civilben a korán érkező nézők, mert biztos, hogy körülfogták volna és megsimogatták volna, mert nagyon szerették Sajó Gézát. A magyar kabaré a színészet egyik megteremtője volt, színész a szó legnemesebb értelmében. .Most már künn fekszik az öreg Kerepesi temető egyik virágos sírhantja alatt, negyven rövid esztendő emléke, megpróbálásai, sikerei és tapsai vannak melléje temetve. Sírja körül ott állottak mindazok, akik őt annyira szerették s akiket ő is nagyon szeretett, a közönsége és a barátai és Sajó Géza szótlanul búcsúzott tőlük, tömjénfüst és circum dederunt szállt a levegőben és ő elindult a földről az ég felé. Most már biztosan megérkezett és találkozott azokkal, akikről annyit énekelt: a csillagokkal, amik az égen ragyogtak, az öreg bakákkal, akik meghaltak Galiciában, a régi pesti pékkel, aki svábbogarat sütött zsömlyébe s az öreg, feketeruhás tramafikosnővel, aki megbotránkozva húzta ki a spárgát a trabukos szivarból. Sajó Géza, hóna alatt a gitárral, így utazott bizonyára a mennyország felé, erről a szomorú földi országról s amikor a határra ért és az Élet vizén elébe állt a csónak, hogy átvigye a túlsó partra, biztos, hogy oldalt fek«