Színházi Élet, 1918. szeptember 8–15. (7. évfolyam, 36. szám)
1918-09-08 / 36. szám
SZÍNHÁZI ÉLET 35. oldal" Az agy bölcs kijelentését oly általános megdöbbenés fogadta, hogy egy szúnyog döngését is meg lehetett volna hallani az igazgatói irodában. Tizenkét szempár szegeződött elképedve Perkáty Zsoltra, aki e pillanatban úgy elveszítette az arca színét, mint a halálraítélt, aki a kivégző század félkaréjában áll. — Éri, — mondta aléltan — én, aki mindössze három elemi osztályt végeztem gyermekkoromban? Én írtam volna a szenzációs színműveket, melyek egész Budapestet meghódították? Uraim, es* küszöm önöknek a legközelebbi premierem sikerére, hogy már huszonöt éves is jócskán elmultam, mikor a helyesírás elemeivel tisztába jöttem! E szavak után egy szivettépő pillan* tást vetett Tinódy Sebestyénre, de az öreg troglodita ismét legyintett a kezé* vel és így folytatta: — A kortárs urak talán ismernek ar* ról az oldalamról, hogy sohasem voltam agresszív, de most kénytelen vagyok egy szigorú kijelentést tenni: önök a legfurcsangosabb álhülyével állnak szemben, akit a vén Európa hosszú századok óta produkált. Ez az ember csak szimulálja a hülyeséget, hogy úgy mondjam, csak visszaél azzal a külsővel, mely bennünk az idiótaság benyomását kelti. Bármeny* nyíre kincs is, most már ki kell mondanom: ez az ember, a beszéde és a koponyaalkata ellenére, egyenesen a leg* furfangosabb geniek közül való! Perkáty arca tüzelni kezdett, hosszú alakja pedig úgy összeroppant, mint a gyilkosé, aki végre belekerült a detektív hurkába. Tinódy Sebestyén olyasféle mozdulatot tett, aminőt Sherlock Holmes szo* kott, mielőtt a vasbilincseket a gonosz* tevő csuklójára illeszti. — Vegyük csak sorba a tényeket, uraim, illesszük össze a különböző lánc* szemeket s rögtön tisztába jövünk vele, hogy ezt a problémát sokkal könnyebb volt megfejteni, mint a gyermekújságok képrejtvényeit. Már kifejtettem önök* nek, hogy egy hivatásos íróban feltét* lenül nagyobb a hiúság, semhogy a má* . : 3 TXU^UOOZ sodik, szenzációs sikere után is folytatná a titkolózást. Íróról tehát nem lehetett szó, de újságíróról se, mert az se tudna ellentállni a vágynak, hogy a dicsőségének személyes részeit kiélvezze. volna tehát az a föltevés, hogy Hátra olyan emberrel állunk szemben, akinek érdeke ellen van, hogy az inkognitóját levesse. Miféle szerzetről lehet tehát szó? Egy igen előkelő úrról, vagy egy főrangú hölgyről, aki kedvét lelheti az eféle já* tékban s akinek talán még degradálást is jelentene, hogy exkluzív magányossá* gából a színpad országos vásárjába ki* rándult. Lehetne szó egy megbélyegzett gonosztevőről is, egy csalóról, sikkasz*tóról vagy váltóhamisítóról, aki a múltja miatt burkolózik a titokzatosság palást* jába. Ilyen embert azonban nem talá* lunk a legújabb kor irodalomtörténeté* ben, — az az egy, akinek csakugyan volt szégyelnivalója, már évek óta egy vidéki temetőben porlad. Maguk a darabok te hát nem szolgáltattak nekünk elég ada* tot a nyomozáshoz, de annál többet szol* gáltattak a gúnyolódó, fölényes, szinte ördögien megfejthetetlen levelek, melye* ket a titokzatos szerző a mi mélyen tisz* telt barátunkhoz intézett. Ezeket a leve* leket csak olyasvalaki írhatta, aki nem* csak benfentes az Országos Szinház dol* gaiban, de itt él, itt lélekzik a kulisszák közt, mindenkit ismer, mindenkinek bele* lát a veséjébe, s akkor nyithatja ki a bezárt szekrényeket és fiókokat, mikor önmagának úgy tetszik. Az aggastyán ragyogó pillantással nézett szét fiatal kollégái közt, majd így folytatta: — A színpadi munkások, a tűzoltók nem igen szoktak színműveket írni, a művész urak közt se találhatunk olyan univerzális lángészt, aki az irodalomhoz épp úgy értene, mint a kedélyes apák alakításáhhoz, tehát csak két ember jö* het számításba: Majorek barátunk, színház titoknoka és maga a műintézet a feje, aki legbuzgóbban gondoskodott róla, hogy a hozzá érkezett levelek nyil* vánosságra jussanak. Majorek barátun*kat azonban már huszonnégy órai nyo*