Színházi Élet, 1919. szeptember 21–27. (8. évfolyam, 35-36. szám)
1919-09-21 / 35-36. szám
SZLNRIAZI-KLEI 31 Az utolsó színházi habitué A második felvonás után történt, a nagy tünet alatt. A büffének támaszkodtam és azellemi élvezetek hiányáért testi élvezetekkel vgasztaltam magam. Hirtelen felhangzott aarmadik felvonás kezdetét jelző csengetés és z emberek, akik mindig sietnek, vesztükbe ohanni, berohantak a nézőtérre, ahol valóban em voltak teljesen nélkülözhetetlenek. Én azonban, aki — mivel az első két felvonást gyelmesen végighallgattam — mér az egész darabot ismertem, a foyerban maradtam és uj iveg világos sört rendeltem. A lámpák egy része faludt, a büffés kisasszony kasszát csinált a élhomályban. A háttérben egy páhelynyitható, mint melankolikus jegesmedve, járt-kelt el és alá. Oldalt, az üvegajtón keresztül meggyeltem egy ruhatáros asszonyt , harisnyát köött, de a modern vígjáték múzsája is lehetett. Amint megint a sörösüvegem felé fordultam, bámulva vettem észre, hogy egy idősebb ura velem szemben. Udvarias köszöntéssel megmerte kalapját. Én ezt a mozdulatot beszéletésre való felhívásnak véltem. — Önnek, ugy látszik, ép oly szívből nem etszik a darab, akárcsak nekem ? Alig észrevehetően elmosolyodott. — A darab ? Nem mondhatnám ! Inkább publikum ! A darab nem jobb és nem rosszabb, mint ezer másik ! — Mi kifogása van a publikum ellen ? — Hogy nem színházi publikum ! Talán lersenypublikum, cirkuszpublikum . . . Úgy beszél, mint egy színházigazgató a szelezők gyülekezetén ! Érdekelve van a vállaltban ? — Sajnos nem ! De érdekelve vagyok a pubkámban, mert magam is hozzátartozom. Sőt jegyemet is magam fizetem. Meglepődve mustráltam végig : Hogyan ? Szmokingos úr és mégis maga fizeti a jegét ? — Micsoda furcsa dolgok vannak a slégen ! — Igen érdekelve vagyok a publikumban, — flytatta — és ezért fáj látnom, hogy a közönég csőd előtt áll. — Szellemi csőd előtt ? — Mondjuk , színházi csőd előtt ! Látja, aözönségből kiveszett valami, ami az én időmén még megvolt benne : a színházi érzék, a fellönös, sajátszerű érzék a színház iránt. — Nem lenne szíves ezt az „érzéket", amelyet még sohasem hallottam és amely egyelőre még kissé badarnak rémlik, értelmesebben körülírni ? — A dolog nem olyan egyszerű, de megpróbálom. Az öregúr kalapját kimért mozdulattal letette maga mellé a székre, egy selyemzsebkendővel leszárította homlokáról a verejtéket és szólt : " — Szégyen botfülünek lenni ? Szégyen a festészethez nem érteni ? — Bizonnyal nem ! Senkisem szégyenli nyíltan bevallani : nem értek a zenéhez, nem járok hangversenyekre, mert nincs érzékem hozzá, hogy egy szimfóniát élvezni tudjak. Vagy : nem járok múzeumokba, mert nincs érzékem a festészethez. — Nos hát, színházi érzék is van, amely sajnos nagyon is sok emberből hiányzik, de még nem tartunk ott, hogy ezt a fogyatékosságot nyíltan bevallhatnók, anélkül, hogy a műveletlenség gyanúját magunkra ne vonnánk. A színház önálló műfaj és ahhoz, hogy a színháznak termelünk. DÉNES GYÖRGY a Belvárosi színház tagja