Színházi Élet, 1922. január 1–7. (11. évfolyam, 1. szám)
1922-01-01 / 1. szám
54 SZÍNHÁZI ÉLET! bácsi leszek, ugy elkeresztel már mindennek ez az én drágalátos unokahugom... (Letette az újságot, pápaszemét és leveszi magáról a piáidét. Felkel.) Isten hozta! Gyáli: Lám, így bújik ki a szög a zsákból. (Kezet csókol. ) Antónia: Az ilyen rozsdás szög. (Legyint.) Amibe soha nem lépett bele senki. (Megfenyegeti.) Az ördög vigye el a dógukat... (Kedvesen duzzogva.) Gyáva kutyák! Egy férfi se mert belém harapni... Most tessék, itt tartogathatom magamnak plaidbe a holmimat... Gyáli: No, no... Még nincs túl a veszélyen. Antónia: Meghiszem azt! (Súgva nevet.) Olyan szemőm van, hogy egész nap ölelget. (Nevet.) A reuma!... (Keserűen bólint.) Az!... ! Gyáli: Szőke?... Barna?... Antónia: Olyan csikaros szinü... Majd megismeri idővel maga is... Persze, azt hiszik, hogy majd mindig csak itt fent sattog... (A szivére mutat.) És mindig szerelem... Ehe! Megy az fejebb is, amikor már reumának hivják... Foglaljon helyet kedves. Klára megjelenik a középső nyilasban. Leül a kis díványra, az egyik harisnyáját ott húzza fel a meztelen lábára. Az egyik cipőjét is a kezében hozta. Mint előbb, tréfás, gúnyolódó hangsúlyozással): Tóóni!... ToóniaL: Ne kacérkodj avval az emberrel, Antal!... Gyáli: Kezét csókolom, Klári... Klára (vidáman): A kezem?! Mindjárt. Ha szabad lesz a lábam. De kézbe van és még összetévesztené... Icézzen! (Hirtelen elfordítja Gyálit. ) Ez a szemérmetlen kígyó. Ide jön öltözni... (Klárihoz.) Nem sül ki a szemed?... Klára (nevet): A szemem jóba van a lábammal. Nem sül ki. (Mutatja a lábát.) És ez nem reumás, hogy plaidbe takargassam... És már kész is vagyok... (Fölveszi i a cipőjét.) Csak kíváncsi voltam, hogy kit bűvölsz itt olyan hevesen... És végre is egyszer fel kell öltözni a fürdő után... (És ezt a szegény Bélát már úgy is hiába kerülgeted, Tónia: Tudod, hogy nősül... és ő se tégedet... (Előre jön.) (Kezet ad Gyálinak. ) Antónia: De téged se! • Klára: Nem baj, Tóni! Én még remélhetek! Antónia: Azt hiszed, én nem? Amig rám nem kaparják a földet, én mindig remélni fogok... Klára (gyengéden): Te bestia!... (Gyálihoz.) Látja, ilyen ez az én drága Tóni nénim. (Megöleli. ) Antónia (szeretettel öleli): Igen, igen, te boszorkány. (Gyálihoz. ) Lássa, csak hizeleg és mindenkit elhalászna az orrom elől... (Nevet. ) Klára: Ugyan, hadd! Az én hálóm-Nem akad bele senki... Egy ekkora ember sie, akire nekem is gusztusom volna. (Leül, cigarettára gyújt.) Gyáli: Ez azért van, mert olyan válogatós... (Cigarettát kap, rágyújt.) Klára: Azért van, mert... elpechhel ez az öreg nő. Ez a Tóni. Ez az Antal.Ez a megkövesedett szűz!... Antónia (megjátszott méltatlankodással): Köves... Várj csak!... Csak ilyeneket mondjál... Csak szekírozz! Majd kapom magam egyszer és úgy eldobom azt a... azt a követ, hogy nézhetsz utána. Majd férjhez megyek az orrod előtt. (Gyulihoz.) Látja, mit kell egy ilyen szegény nagynéninek tűrni! Hogy én pechelem el!... (Cognacot ad egy kis asztalról. ) Klára: Hát persze. Ide jönnek az emberek. Meglátnak téged, aki élő figyelmeztetés vagy arra, hogy egy nőt el is lehet venni, de ott is lehet hagyni... És itt hagynak! (Nevet.) Antónia: Hát az igaz. Engem alaposan itt hagytak. (Nevet.) Klára: Téged!... Azt értem! De engem!... Gyáli: Maga csak hallgasson. Eddig még mindenkit maga dobott ki. Klári: Engem is. De én meg is bosszulom magam. Már vőlegény vagyok. Én nem csinálok a ház Antónia ! Haicsoninéike!! füző (fűző és ffíégsze nfyző) és melltartó kft-HánEesenégek, fehérneműek VII.« Király?!!. 69. (a színháznál)