Színházi Élet, 1928. január 1–7. (18. évfolyam, 1. szám)

1928-01-01 / 1. szám

88 SZ­ÍN­HÁZI ÉLET AZ JTH^IOr/POPT Szerkeszti: BALLA ERNŐ — Nagyon örülök, ilyen jó színben látom, hogy úgy látszik, már kiheverte a karácsonyi ajándékosztás fáradalmait. — Hát nem panaszkod­hatom, simán ment min­den, mindenki meg volt elé­gedve. De mi az én aján­dékaimhoz képest az, amit Somogyi Nusi kapott. S nemcsak, hogy mit kapott, de hogy hogyan kapta? — Hogyant — A következőkép: So­mogyi Nusi karácsony esté­jén vacsorát adott, amelyen Családja és néhány meghitt jóbarátja vett részt. Javá­ban folyt a vacsora, ami­kor hirtelen éktelen du­dálás hangja szűrődött be az ablakon. „Hogy lehet így dudálni? — mondta Somogyi Nusi — mire a duda még hangosabban kezdett odakinn bőgni. Oly feltűnő volt ez a dudálás, hogy Nusi kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, kinek szól a kürtjei­ Ép­pen szemben az ablakkal egy autó körvonalai lát­szottak, mellette a soffőr, aki mihelyt a primadonnát meglátta, elkezdett integet­ni. Somogyi Nusi nem tudta mire vélni a dolgot, bundát vett magára és ki­sietett. Ott állott egy va­donatúj, zöldszínü Citroën­cabriolet, benne az igazoló­lapon a tulajdonos, Somo­gyi Nusi neve, a kocsi ab­lakán pedig ott függött ked­venc kaballája, egy kis Bonzó. — Képzelem, hogy örült. — Azt meghiszem, ennél szebb karácsonyi ajándé­kot kevesen kaptak, no de Nusi meg is érdemelte. — Valamint merte az ünneplést megérde­dr. Ha­jós Imre, aki a Svábhegy keményre fagyott, síkos ut­ján hatvanhét kilométeres tempóban száguldott felfelé Harley-Davidsohn motor­kerékpárján. — Még­hozzá nem is egyedül! — Nem. Salacz Oszkár és Ottlyk Lajos siiztek és őket vontatta maga után Hajós.

Next