Színházi Élet, 1928. augusztus 26–szeptember 1. (18. évfolyam, 35. szám)
1928-08-26 / 35. szám
142 SZÍNHÁZI ÉLET TUSENBACH: Alexander Ignatyevics moszkvai! IRINA: Moszkvai? ön moszkvai? VERSININ: Az, moszkvai. guli édesatyjuk ütegparancsnok Megboldo-és én tiszt voltam ugyanabban a volt ott dandárban. (Másához.) Úgy rémlik, a maga arcára kissé emlékezem. MASA: Én az önére nem emlékszem. IRINA: Olgal Olgal (Bekiált az ebédlőbe.) Olga, jöjj már. OLGA (be j. h.-ról). IRINA: Kisütöttük, hogy Versinin alezredes moszkvai. VERSININ: Szóval, ön, Olga Szergelyevna, a legidősebb ... És ön Marja ... És ön Irina, a legfiatalabbik . .. OLGA, ön moszkvai? VERSININ: Az vagyok. Moszkvában jártam iskolába és ott kezdtem a szolgálatot. Sokáig szolgáltam Moszkvában, végül aztán itt kaptam egy üteget, ide költöztem, amint látni méltóztatik. Magukra tulajdonképpen nem emlékszem, csak azt tudom, hogy hárman voltak nővérek. Édesatyjuk azonban megmaradt emlékezetemben. Ha behunyom a szemem, magam előtt látom, Moszkvában gyakran jártam mintha élne önökhöz. OLGA: Azt hittem, hogy mindenkire emlékszem és most... VERSININ: Nevem Alexander Ignatyevics. IRINA: Alexander Ignatyevics, ön Moszkvából való? Micsoda OLGA: Mi is odaköltözünk, meglepetés! IRINA: Reméljük, hogy őszre már ott leszünk. A szülővárosunk. Mi ott születtünk. A régi Veszmemaja utcában . . . (Mindketten kacagnak az örömtől.) MASA: Véletlenül egy földinkre bukkantunk. (Élénken.) Most már tudom. Emlékszel, Olga, mindig azt mondták nálunk: ,,A szerelmes őrnagy!" Maga akkor hadnagy volt és szerelmes volt valakibe és mindenki úgy hivta, — nem tudom miért, tréfából, a szerelmes őrnagy. VERSININ (nevet): Igen, igen. A szerelmes őrnagy. Ugy van! MASA: Maga akkor még nem hordott bajuszt. Jaj, mennyire megöregedett! (Könnyezve.) Mennyire megöregedett. VERSININ: Igen, mikor szerelmes őrnagynak hívtak, akkor még fiatal voltam, akkor még szerelmes voltam. Ma másképp van. OLGA: De egyetlen ősz hajszála sincsen. Megöregedett, de azért nem öreg. VERSININ: Mindenesetre túl vagyok a negyvenötön. Régóta elkerültek Moszkvából? IRINA: Tizenegy éve. Na, miért sírsz, Masa? Jaj, de nevetséges vagy! (Könnyezik.) Most meg én is sírni kezdek. MASA: Semmi. És milyen utcában lakott? VERSININ: A régi Veszmemaja utcában. OLGA: Mi is. VERSININ: Egy darabig a Német-utcában laktam. A Német-utcából a sárga kaszárnyába szoktam menni. Útközben van egy hid és a hid alatt zug a viz. Ha az ember egyedül bandukol ott, elszomorodik. De micsoda gyönyörű, pompás folyó van itten. Micsoda pompás folyó. OLGA: Igen, de hideg. Itt hideg van és sok a szúnyog. VERSININ: Ugyan, kérem. Itt egészséges, jó szláv éghajlat van. Erdő, folyó és . .. nyirfák. Minden fa közül legjobban szeretem a kedves, szerény nyirfát. Itt igazán boldogság élni. Csak az a furcsa, hogy az állomás husz versztnyire van a várostól ... És senki sem tudja, miért. SZOLYOM: Én tudom, miért. (Mindenki rátekint.) Azért, mert hogyha közel lenne az állomás, akkor nem lenne messze. Minthogy pedig messze van, tehát nem lehet közel. . TUSENBACH: Vaszili maga nagyon vicces ember. Vasziljevics, OLGA: Most emlékezem magára. Hát hogyne! VERSININ: Ismertem az édesanyját. CSEBUTIKIN: Milyen jóságos asszony volt, Isten nyugosztalja. IRINA: A mamát Moszkvában temették el. OLGA: Az uj kolostor temetőjében. MASA: Látja, fhár majdnem elfelejtet Meinl kávé