Színházi Élet, 1928. augusztus 26–szeptember 1. (18. évfolyam, 35. szám)

1928-08-26 / 35. szám

142 SZÍNHÁZI ÉLET TUSENBACH: Alexander Ignatyevics moszkvai! IRINA: Moszkvai? ön moszkvai? VERSININ: Az, moszkvai. guli édesatyjuk ütegparancsnok Megboldo-és én tiszt voltam ugyanabban a volt ott dan­dárban. (Másához.) Úgy rémlik, a maga arcára kissé emlékezem. MASA: Én az önére nem emlékszem. IRINA: Olgal Olgal (Bekiált az ebéd­lőbe.) Olga, jöjj már. OLGA (be j. h.-ról). IRINA: Kisütöttük, hogy Versinin al­ezredes moszkvai. VERSININ: Szóval, ön, Olga Szerge­lyevna, a legidősebb ... És ön Marja ... És ön Irina, a legfiatalabbik . .. OLGA, ön moszkvai? VERSININ: Az vagyok. Moszkvában jártam iskolába és ott kezdtem a szolgá­latot. Sokáig szolgáltam Moszkvában, végül aztán itt kaptam egy üteget, ide költöztem, amint látni méltóztatik. Ma­gukra tulajdonképpen nem emlékszem, csak azt tudom, hogy hárman voltak nő­vérek. Édesatyjuk azonban megmaradt emlékezetemben. Ha behunyom a sze­mem, magam előtt látom, Moszkvában gyakran jártam mintha élne­ önökhöz. OLGA: Azt hittem, hogy mindenkire emlékszem és most... VERSININ: Nevem Alexander Igna­tyevics. IRINA: Alexander Ignatyevics, ön Moszkvából való? Micsoda OLGA: Mi is odaköltözünk, meglepetés! IRINA: Reméljük, hogy őszre már ott leszünk. A szülővárosunk. Mi ott szület­tünk. A régi Veszmemaja­ utcában . . . (Mindketten kacagnak az örömtől.) MASA: Véletlenül egy földinkre buk­kantunk. (Élénken.) Most már tudom. Emlékszel, Olga, mindig azt mondták nálunk: ,,A szerelmes őrnagy!" Maga akkor hadnagy volt és szerelmes volt va­lakibe és mindenki úgy hivta, — nem tudom miért, tréfából, a szerelmes őr­nagy. VERSININ (nevet): Igen, igen. A sze­relmes őrnagy. Ugy van! MASA: Maga akkor még nem hordott bajuszt. Jaj, mennyire megöregedett! (Könnyezve.) Mennyire megöregedett. VERSININ: Igen, mikor szerelmes őr­nagynak hívtak, akkor még fiatal vol­tam, akkor még szerelmes voltam. Ma másképp van. OLGA: De egyetlen ősz hajszála sin­csen. Megöregedett, de azért nem öreg. VERSININ: Mindenesetre túl vagyok a negyvenötön. Régóta elkerültek Moszk­vából? IRINA: Tizenegy éve. Na, miért sírsz, Masa? Jaj, de nevetséges vagy! (Kön­­nyezik.) Most meg én is sírni kezdek. MASA: Semmi. És milyen utcában la­kott? VERSININ: A régi Veszmemaja­ utcá­ban. OLGA: Mi is. VERSININ: Egy darabig a Német-ut­cában laktam. A Német-utcából a sárga kaszárnyába szoktam menni. Útközben van egy hid és a hid alatt zug a viz. Ha az ember egyedül bandukol ott, elszomo­rodik. De micsoda gyönyörű, pompás folyó van itten. Micsoda pompás folyó. OLGA: Igen, de hideg. Itt hideg van és sok a szúnyog. VERSININ: Ugyan, kérem. Itt egészsé­ges, jó szláv éghajlat van. Erdő, folyó és . .. nyirfák. Minden fa közül legjob­ban szeretem a kedves, szerény nyirfát. Itt igazán boldogság élni. Csak az a fur­csa, hogy az állomás husz versztnyire van a várostól ... És senki sem tudja, miért. SZOLYOM­: Én tudom, miért. (Min­denki rátekint.) Azért, mert hogyha kö­zel lenne az állomás, akkor nem lenne messze. Minthogy pedig messze van, te­hát nem lehet közel. . TUSENBACH: Vaszili maga nagyon vicces ember. Vasziljevics, OLGA: Most emlékezem magára. Hát hogyne! VERSININ: Ismertem az édesanyját. CSEBUTIKIN: Milyen jóságos as­­szony volt, Isten nyugosztalja. IRINA: A mamát Moszkvában temet­ték el. OLGA: Az uj kolostor temetőjében. MASA: Látja, fhár majdnem elfelejtet­ Meinl kávé

Next