Színházi Élet, 1929. április 21–27. (19. évfolyam, 17. szám)
1929-04-21 / 17. szám
színen. Amikor a vasajtó elé ér, mélyen belenéz Fredrik szemébe, hegyeset köp maga elé, csaknem Fredrik orrát súrolva. Végigilleg, eltűnik, még utoljára is visszavigyorogva ). FREDRIK (dühösen, mikor lezárta a vasajtót): Még a szeme se áll jól. STEFÁN: Azér olyan furcsa ez. Hogy szám van rajtuk. FREDRIK: Mi van ezen furcsa? STEFAN: Olyanok, mintha nem is emberek volnának, hanem állatok. Még azok se, csak számok. EGY HANG: Vigyázz! Ötvenegyes, pirtcezárka felé, vigyázz! MÁRIA az Ötvenegyes. Megvasaltan, imbolygó léptekkel, de közömbös arccal vonul el. A vasajtó felé akar menni.) FREDRIK (elébe lép): Vissza! Lefelé a pincébe. Jó lenne egy kicsit a férfiak közé, mi? MARIA (megfordul, végigméri, megrándítja a vállát és el). STEFÁN: Főfelügyelő úr, ennek pingálva volt a szája. FREDRIK: A nőszemély, az kifundálja még az Isten csudáját is Egyszer rálestem a cellában, a vasrostélyon benyálazza a rozsdamarást, oszt azzal pirosítja magát. STEFÁN: Maga nem sajnálja? FREDRIK (egykedvűen): Még nem gondolkoztam felőle. STEFÁN: Aztán meddig húzhatja? (A munkateremből felhangzik a rabok éneke) FREDRIK: Az attól függ. Lehet egy évig, lehet két hónapig. STEFÁN: Hát ez mi? FREDRIK: Énekelnek a munkateremben. STEFÁN: Tudja, főfelügyelő úr. . . Olyan ma már a börtön, mint a Noé bárkája. A sok bűn idehozza az egész világot. Maholnap már többen lesznek idebenn, mint odakünn. FREDRIK: Hát hiszen (Kissé előrejön, mintha szétnézne a nézőtéren.) ha az ember jól szemügyre veszi a kintieket, bizony sok ismerőst lát. Csak épp, hogy most már nem köszönnek az embernek! STEFÁN: Mondja csak, tudja maga mi az a vakablak? főfelügyelő úr, FREDRIK: Hogyne tudnám. Vakablak. Mi bajod van vele? STEFÁN: Mert olyan ma már a börtön is, mint a vakablak. Se kilátni, se belátni rajta. Az ember azt se tudja minek van. (Elsötétedik, az énekszó fortisszimo zeng föl, a folyosófal fölszalad.) 2. KÉP (Szin: A hatalmas közös munkaterem. A háttérben néhány lépcsős emelkedéssel bolthajtásos alkov. A munkaterem balra és jobbra, a kulisszák mögött is Az előtérben dobozgyár. A magasban folytatódik erkély, esetleg egy, az egész munkatermen keresztül futó híd, vasajtóval, amely folyosóra nyílik. Jobb sarokban magas lépcső, vasajtóval. Vaskályha, ládák, dobozgulák, göng mögött tovább folytatódik Még a fogar énekszó. Kórusban, bánatosan csobog a dal, a rabok szájáról. Végtelen asztal mellett, állva és ülve, tömött rajban dolgoznak a rabok, láthatatlan transzmisszió lendíti a kezüket a beidegzett robotba. Az asztal egyik végéről elindul egy papírlemez és a behajtó, felhajtó, enyvező, beragasztó és formázó kezek monoton pályáján megérkezik, mint kész doboz az asztal másik végére. Az ollók ütemszerű mozgása, a kezek refrénszerű ritmusa, maga is dal, az öntudatlan emberi munka románca. Fent az erkélyen, illetve a hidon Anton, az őr jár ide-oda, medve türelemmel. Mikor a függöny, illetve a börtönfal fölmegy, amint az őr térdmagasságához hány pillanatig megáll és igy brutális őr, nőszimbólummal rajzolódik ki alatta az ormótlan, taposó csizma,— a hatalom. A fal egészen fölmegy.) Ének: Ho-rukk! Hó! Számold a botot, Io-rukk! Hó! Az örök robotot, Egyszer majd szemed fennakad, Egyszer majd a szived megszakad. Hó-rukk, hó! BRUNNEN: Munkavezető úr, a többi munkateremben már sötét van. Mire várunk mi? SALTERS (ez a rab a munkavezető): Ne kíváncsiskodj, végezd a dolgodat. BRUNNEN: Már régen kész van a négyszáz skatulya. ANTON (megáll a hídon, mély hangon, jellegzetes imperatívuszban lekiált): Nem beszél! (És megy tovább. Ez a ,flem beszél" mint egy refrén, időnként gépiesen felhangzik.) TURNER (észrevétlenül, vigyázva, hogy az őr meg ne lássa, a bal falhoz megy és egy szerszámmal kopogni kezd a falon. Rátapasztott füllel várja a választ), és minden más aden más r * • 7 hangszer Kemenyinel É ZONGORÁK, GRAMOFONOK BUDAPEST, VI/47 Király utca 58—60 sz. 105