Színházi Élet, 1932. február 14–20. (22. évfolyam, 8. szám)
1932-02-14 / 8. szám
Minden istenadta napra jut valami szégyen az ember életének. Ma is átesett az arcom egy piruláson. Kiszálltam itt a szigeten, reggel. Az ásványviz-üzem körül vizet öntöttek ki. Ott a földön kis tócsa kerekedett. Annyi hidegség nincs, hogy befagyjon. Messziről látni, hogy a tócsa tükrözi a kéktelen kék téli eget. Mellékesen még valamit tükrözött az a tócsa. Egy verebet. Az a veréb odacsapódott a levegőből a tócsa szélre. Ivott egy kortyot. Azután megrázta magát. És fölkapta a kurta szárnyait, s oda illesztette megint a hátára. S aztán körülnézett. Kapkodta a fejét jobbra-balra, és megint jobbra s újra balra, oly motorikus mód, ahogy csak a madarak tudják meg az ideges öreg dámák. És aztán veszteg maradt a feje. Egy helyre figyelt. Megállottam, mit figyel ez a veréb? Azt a deres kőrisfát? A Dunát? Vagy az óbudai zsidó templomot? Annak olyan elütő zöldes teteje van, s az ormán egyéni dísz, mintha valami kis imádkozó hivő állana ottan. Félrebillent a veréb feje. Ugy figyel a tanulatlan kicsi tollas állat. Nem, nem figyel ez semmit. Nem is lát semmit, mert mindent meglátott egyszerre. Az életnek az a meglepetése ejtette meg, ami minket emberformákat szokott megejteni, münket. Mink is igy elmeresztjük a szent eszméletünk álomba nyit, melynek témái nincsenek. Magához tért valahogy szegény feje mint ahogy mink is magunkhoz térünk ezekből a rémült pillanatokból. S újra jobbra meg balra kapja a csőrét. És aztán lepillant a vízbe. Vagy szánt szándékkal. Megnézi a két kicsi fekete sörét szemével azt a meleg, fázós, éhes nyugtalanságot, azt a változatlanságot, azt az érthetetlenséget, aminek veréb a neve. Vagyis hogy őkelme még azt se tudja, hogy ő veréb, csak én tudom. Valami tíz lépésre vagyok tőle. Kettő darab verebet látok, egyet a tócsa szélén, egyet a víz szinén. Nézi, nézi a veréb a verebet. Elbillent a fejecskéje megint, úgy, mint az imént. Csudálkozhat. Istenem. De így belefeledkezik a tükörbe. Lehet, hogy nőstény. A feje formája, az a pöltön verébfej, tisztán, mint a mai betyáros kalapocska. Azt várom, mikor szedi elő a rúzst, hogy a sárga csőrét megkorrigálja. Talán most fedezi fel, micsoda rendkívüli verébszépség. Tavaszra verébszépségverseny lesz, ő lesz miss Margitsziget. Ne vicceljünk. Valami szent, szent jelenet ez. Olyan csend van. Most öt perce ment el az autóbusz. A levélhordónk is elenyészett az allééban, már alsó szigeten jár. A dér a gyepen, meg az ágaikon, meg a lámpákon, mind a csendet őrzik. Nem moccannak. A cigarettem, a kesztyűm két ujja közt várakozik, nem gyújtok rá, nem zavarom a madarat, aki nézi a madarat a tükörben. Lábujjhegyen, mint a betörő, úgy próbáltam egyet lépni, kettőt... csakhogy közelebbről lássam, a szemét kivizsgálhassam. Brrr. Elrepült. Észrevett. Úgy megszégyeltem magam. Nincs annyi hatásom, nincs annyi ereje a barátságomnak, nem viszik tíz méterre a szivemet a levegő hullámai, amelyek a legotrombább népszövetségi elhordják a Husvét-szigetekre. szónoklatot Semmit nem sejt ez a veréb belőlem, csak a másik állatot, aki bántani akarja. Ezek a fák ezt mind látták, az az egyetlen sárga felhő is látta, roppant szégyellem magam. Nem merek ennek a kis tócsának a szemébe nézni. 2/ L