Színházi Élet, 1932. november 13–19. (22. évfolyam, 47. szám)
1932-11-13 / 47. szám
A parasztköltő első szerelme Sértő Kálmán szerelmeslevelei és versei Bojár Lilihez, a pécsi Nemzeti Színház primadonnájához Úgy jött föl gyalog Baranyából néhány hét előtt, mint a garabonciás diák. Vékony, széljárta kabát volt rajta, csizmás lábát belepte az országút pora. Ezenkívül egy átvető tarisznya volt nála és a tarisznyában nem hamubasült pogácsa, hanem versek. A húszesztendős baranyai paraszt-garabonciás nevét azóta az egész ország emlegeti. Az esztéták azt mondják, hogy csiszoltatlanságában is gyémántként tüz ki Sértő Kálmán verseiből az őserejű tehetség. Nemcsak tiszta és szép érzéseket, de meglepő gondolatokat ontott magából a verses tarisznya. A legelőkelőbb lapok közölték verseit, őt magát Hatvany Lajos báró vette gondjaiba. A parasztfiú tehát bevonult az irodalomba és most már bizonyos elégtétellel gondolhat vissza arra a levélre, amit két évvel ezelőtt Sértő Kálmán, a pécsi 8-as honvédgyalogezred közlegénye írt egy fiatal pécsi színésznőnek: „Nyugodtan rábízhatja sorsát tollamnak hegyére. Magáért fogok irni és dolgozni, hogy nevét megismerjék az emberek milliói." Ezt a hittel teli naiv és rajongó levelet Bojár Lilinek, a pécsi Nemzeti Színház akkori drámai primadonnájának írta Sértő Kálmán közlegény. Sértő Kálmán tizennyolcéves korában önként bevonult a pécsi 8-as honvédgyalogezredhez. A fiatal bittsei parasztlegény csöndes lényét egyszerre felzavarta a „nagyváros" élete. Egyszer, vasárnap délután elment a színházba is. A Tábornokot adták Bojár Lilivel a főszerepben. Csodálatos volt ez a délután és még furcsább az utána következő este. A fiatal baka, aki Petőfin kívül egyetlen magyar költőt sem ismert, úgy érezte, hogy versben kell elmondania érzéseit annak a Valakinek, aki a révületnek ezt az állapotát előidézte: a darab primadonnájának. És megírta Bojár Lilihez első szerelmes, verses levelét: Nem vagyok nagy úr, egyszerű baka, Ki csak mosolyát, szavát Pedig érzem, hogy alacsony keresem, vagyok És így a szivét meg nem lelhetem. Nem közeledhet magához baka, Habár a szive tiszta, mint a hó, Nekem csak kin az emlék hangja is, Magának pedig a pompa való. Könyörgöm azért ifjú hangomon, írjon választ a levelem után. Nekem nagyon lesz minden kis betű, Óh, ennyit írjon: sajnálom csupán! S ne tiltsa meg, hogy hódoljak tovább Hisz ebben üdvöm s örömem Oka nem vagyok, maga a hibás, lelem, Hogy lelkem mélyén ég a szerelem. A primadonnát meghatotta a verses szerelmi vallomás naiv bája. Azonnal válaszolt a baka-költőnek és buzdította, hogy ne hagyja abba az írást. Erre érkezett másnap Bojár Lilihez a következő levél: „Nagyságos Művésznő! Először is hálás, köszönetemet kell kifejeznem bájos soraiért. Tanácsa, amely a föld minden kincsénél többet ért, hogy ne hagyjam abba a verselést, arra ösztökélt, hogy legszentebb érzéseimet közöljem önnel..." Bojár Lili, a parasztköltő első szerelme (Iritz ioto)