Színházi Élet, 1933. április 16–22. (23. évfolyam, 17. szám)
1933-04-16 / 17. szám
A pesti Nagykörút fölött kiragyogott a tavasz! Beámlt a tágas utcára, elözönlötte a szürke, komor tetőket, bemosolygott a sötét sikátorokba. Idejött a rétekről, a mezőkről, a fiatal erdők kékeszöld árnyékából, a vizek partjáról, ahonnan halk szellők suhannak és halk nóták indulnak... apró, virágos kertek ébredése, lankák zöldelése, gyümölcsfák rózsaszínű menyasszonyi ruhákba való öltözése: mind ide sugárzott, ide sóhajtott boldogan a széles nagyvárosi útra, aszfaltos útra, bérpaloták közé, körbefutó, hatalmas boulevardra, gondra, siető városi emberek útjára. A nagy utcák keresztezésénél: virágárus asszonyok. Ráncos-szoknyás, fekete-piroskendős svábasszonyok, akik korahajnalban indultak amikor köd lepi be még az acélkék ködökben úszó budai hegyeket... útnak, ők azt hiszik, virágot árulnak, s pedig ennél többet cselekszenek, elhozzák a távoli erdők és rétek virágüzenetét a szürke nagyváros lázasan dobogó szívébe. Elhozzák a kékeslila ibolyákat, apró ibolyacsaládokat formálnak, amelyek lakóhelye egyetlen széles zöld levél, elhozzák az első gyümölcsvirágokat, az első forró napsugár édes gyermekeit, Hófehérke csengetyűit, ezeket az apró, rejtelmes meseharangokat, amelyek fehérségről és tisztaságról csilingelnek, az üde hóvirág-csokrocskákat, amelyek hideg, hópehelyüdeségükkel oly szépen megférnek az ibolyák kék bársonya mellett. Messziről úgy fest a virágos tálca, mintha egy divatos asszony belépőjével borították volna le, kék-lila brokáttal és csillogó fehér hermelinprémmel. Elhozzák a sárga ágakat, amelyen még levél nincs, csak virág, virág, töméntelen sárga virág, és a barka-ágakat, amelyeken levél sincs, virág sincs, csak hamvas, selymes rügy, szép ígéret, barka, Húsvét ünnepének megszentelt faága. És a nagyváros embere elrohan a tavasz üdvözlete mellett. Nem vet rá egy pillantást sem, nem látja meg, mint ahogyan nem látja meg a fehér, úszó felhőket a sötétkék égen, mint ahogyan nem látja meg testvérét itt a földön. Elrohannak... nem szeretik már a virágot. A tavaszt. Nem szeretik egymást! És az emberrengetegben, tülkölő, berregő gépkocsik, egymásután tolorkodó villamosok, szerény, bujkáló kerékpárok, visszatartott és szabadjára engedett embercsoportok özönében, a budapesti Nagykörút sarkán, két ember jött l velem szemben. Két ifjú ember. Az egyik fiú volt. A másik leány. Tétovázva, és bizonytalanul léptek. Fogták az egymás kezét. Az arcd mind a kettőnek szép volt, finom és halovány. Közelembe értek. És megdöbbentem. A szemem hiába kereste szemükben a fényt, a csillogást, a lelkesedést a fiatal életet. Hiába kerestem a ragyogást, amely tündöklővé teszi az arcot, mert a szív adja a sugarát, a lélek a melegét, az öröm a kedvességét a szenvedés az árnyékos sötétségét. Hiába kerestem a mosoly rubinja és zafírját, a könny drága gyöngykagylóját. A szemük előtt ködfüggöny A ködfüggöny mögött semmi élet. Vakok.. ! Figyeltem őket. A fiú kézenfogva vitte a lányt a virágárusok felé. Finom ösztönévé • 2 «