Színházi Élet, 1933. június 4–10. (23. évfolyam, 24. szám)

1933-06-04 / 24. szám

(Tájékoztató. Gyengébbek kedvéért, akik fentiekből első pillanatra nem ve­szik észre, miről van szó, néhány ma­gyarázó utalás talán nem lesz fölös­leges. Hát éppen erről van szó. Hogy mi fölösleges és mi nem. A korszellem világosan válaszolt erre a kérdésre. A korszellem mindenben a cselekvés, történés, a tett jelszavát tűzte ki érdeklődése központjába és minden vonalon igyekszik leépíteni a cselekvés a történés körül évezredek alatt melléktermék gyanánt felgyűlt szavak, beszédek, gondolatok, reflexiók fölöslegét. Tessék elolvasni a modern regényt. Tessék megnézni a modern fil­­met, tessék átlapozni a világlapokat. Mindenütt egyre több a mozdulatot áb­rázoló kép, egyre kevesebb a szöveg. Ami szöveg megmaradt, az is inkább csak képmagyarázat, felirat. Röviden és tömören elmondani, közvetítés mi tör­tént, többre nem vagyunk kíváncsiak. Kezdő drámaírók egyre gyakrabban hallják színházigazgatóktól is: fiacs­kám, nagyon sokat beszélnek ebben a ma«a darabjában. Kevés a történés, a «cselekmény», ahogy néhai Keszler bá­csi mondotta. Ezt a követelményt akarjuk most gyö­keresen megvalósítani azzal az új mű­fajjal, amivel a jövőben pótolni óhajt­juk az elévült «színházi kritikát». Eddig kétféle módon vettük tudomá­sul, mi történik egy darabban. Vagy megnéztük a darabot («megnéztük» és nem «meghallgattuk», «hogy mondani kellene) vagy elolvastuk a kritikát, ami­től vagy elment a kedvünk megnézni, vagy úgy éreztük, eleget tudunk felőle. A harmadikat a rádió útján közvetí­tett tényleges «meghallgatást» azért nem számítottuk ide, mert nagyon ke­vés ember akad, aki egy prózai darabot végighallgat a rádión. Hát ezen akarunk segíteni, illetve ezt a két dolgot óhajtjuk tervszerűen egye­síteni. Hogy a cselekmény terjesztésére mi­ 1­ iyen nagyszerű és népszerű eszköz a rá­dió, azt a különféle események úgyne­vezett helyszíni közvetítésének nagy si­kere mutatja. A futballmeccseket, azon­kívül, hogy ötvenezer ember nézi végig, további sokszázezer figyeli a rádión ke­r­esztül... Miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni a színházi előadásnak nevezett látvá­nyosságokkal kapcsolatban is, mikor, ahogy bebizonyítottuk, ezeknél is az esemény érdekel bennünket és nem a duma? Miért kell ezeket közvetlenül kap­csolni a rádióba! Nem volna sokkal izgatóbb, hatáso­sabb, népszerűbb, ha egy szpíker szemén keresztül hallaná a nagyközönség (ki­csi úgy sincs) azt, ami tulajdonképpen érdekli, a mesét, a valóságot, a cse­lekményt, hogy mi történik a szín­padon. Mint egy igazi korszerű értelemben vett kultúreseményt: egy futballm­érkő­zést. Mit magyarázzak? Ilyenformán gondolom: Halló, halló, itt Színházi Élet külön leadója, a háromezerkétszázötös hullám­hosszon ! Pontos idő nyolc óra tíz perc! Következik Shakespeare «Othelló a velencei mór» című darabjának hely­színi közvetítése a Nemzeti Színházból. Szpíker: Karinthy. (Más hang.) Hölgyeim és uraim, jó estét!... Itt ülök a jobboldali proszcénium-páholy mélyén, a mikrofon előtt... A füg­göny még nem ment fel. Notabilitások érkeznek. Szemben páholyommal e pil­lanatban tűnt fel Herczeg Ferenc ér­dekes profilja. (Mingyárt ő maga is itt lesz.) Hóman kultuszminiszter úr őexcellenciája még nincs itt... aha... éppen most jelent meg a középpáholy­ban. Mindenki arra fordul, a gukkerek előkerülnek. Előttem, az első sorban Hatvany Lili jegyzeteket csinál, m­ost

Next