Színházi Élet, 1933. június 4–10. (23. évfolyam, 24. szám)
1933-06-04 / 24. szám
(Tájékoztató. Gyengébbek kedvéért, akik fentiekből első pillanatra nem veszik észre, miről van szó, néhány magyarázó utalás talán nem lesz fölösleges. Hát éppen erről van szó. Hogy mi fölösleges és mi nem. A korszellem világosan válaszolt erre a kérdésre. A korszellem mindenben a cselekvés, történés, a tett jelszavát tűzte ki érdeklődése központjába és minden vonalon igyekszik leépíteni a cselekvés a történés körül évezredek alatt melléktermék gyanánt felgyűlt szavak, beszédek, gondolatok, reflexiók fölöslegét. Tessék elolvasni a modern regényt. Tessék megnézni a modern filmet, tessék átlapozni a világlapokat. Mindenütt egyre több a mozdulatot ábrázoló kép, egyre kevesebb a szöveg. Ami szöveg megmaradt, az is inkább csak képmagyarázat, felirat. Röviden és tömören elmondani, közvetítés mi történt, többre nem vagyunk kíváncsiak. Kezdő drámaírók egyre gyakrabban hallják színházigazgatóktól is: fiacskám, nagyon sokat beszélnek ebben a ma«a darabjában. Kevés a történés, a «cselekmény», ahogy néhai Keszler bácsi mondotta. Ezt a követelményt akarjuk most gyökeresen megvalósítani azzal az új műfajjal, amivel a jövőben pótolni óhajtjuk az elévült «színházi kritikát». Eddig kétféle módon vettük tudomásul, mi történik egy darabban. Vagy megnéztük a darabot («megnéztük» és nem «meghallgattuk», «hogy mondani kellene) vagy elolvastuk a kritikát, amitől vagy elment a kedvünk megnézni, vagy úgy éreztük, eleget tudunk felőle. A harmadikat a rádió útján közvetített tényleges «meghallgatást» azért nem számítottuk ide, mert nagyon kevés ember akad, aki egy prózai darabot végighallgat a rádión. Hát ezen akarunk segíteni, illetve ezt a két dolgot óhajtjuk tervszerűen egyesíteni. Hogy a cselekmény terjesztésére mi 1 iyen nagyszerű és népszerű eszköz a rádió, azt a különféle események úgynevezett helyszíni közvetítésének nagy sikere mutatja. A futballmeccseket, azonkívül, hogy ötvenezer ember nézi végig, további sokszázezer figyeli a rádión keresztül... Miért ne lehetne ugyanezt megcsinálni a színházi előadásnak nevezett látványosságokkal kapcsolatban is, mikor, ahogy bebizonyítottuk, ezeknél is az esemény érdekel bennünket és nem a duma? Miért kell ezeket közvetlenül kapcsolni a rádióba! Nem volna sokkal izgatóbb, hatásosabb, népszerűbb, ha egy szpíker szemén keresztül hallaná a nagyközönség (kicsi úgy sincs) azt, ami tulajdonképpen érdekli, a mesét, a valóságot, a cselekményt, hogy mi történik a színpadon. Mint egy igazi korszerű értelemben vett kultúreseményt: egy futballmérkőzést. Mit magyarázzak? Ilyenformán gondolom: Halló, halló, itt Színházi Élet külön leadója, a háromezerkétszázötös hullámhosszon ! Pontos idő nyolc óra tíz perc! Következik Shakespeare «Othelló a velencei mór» című darabjának helyszíni közvetítése a Nemzeti Színházból. Szpíker: Karinthy. (Más hang.) Hölgyeim és uraim, jó estét!... Itt ülök a jobboldali proszcénium-páholy mélyén, a mikrofon előtt... A függöny még nem ment fel. Notabilitások érkeznek. Szemben páholyommal e pillanatban tűnt fel Herczeg Ferenc érdekes profilja. (Mingyárt ő maga is itt lesz.) Hóman kultuszminiszter úr őexcellenciája még nincs itt... aha... éppen most jelent meg a középpáholyban. Mindenki arra fordul, a gukkerek előkerülnek. Előttem, az első sorban Hatvany Lili jegyzeteket csinál, most