Színházi Élet, 1933. július 30–augusztus 5. (23. évfolyam, 32. szám)
1933-07-30 / 32. szám
— Annyi baj! Majd nyeregbe száll egyszer a Sumik Jani és akkor az egész utca meg fog gazdagodni. Arról ábrándozott, hogy betéti társaságot alapít és a Sumik-gyerek irányítása mellett fölvirágoztatja az egész környéket. Hej, mert sokat tudnak azok a zsokék! Hiába beszél akárki akármit, a pakli már a verseny előtt készen van. A Jani pedig ezalatt a lovakat jártatta és hol tőlük, hol az emberektől kapott egy-egy rúgást. Néha megengedték neki hogy «munkában» lovagoljon is s ami a legfontosabb, testsúlyban alig gyarapodott. Tizenötéves korában még csak huszonhét kiló volt, ami igen szép karrierre engedett következtetni. Magasságra is alig felelt meg egy tízéves gyereknek és ha néhanapján hazavetődött, Havlicsek bácsi sietve aggódó anyja és odaállították az ajtófélfa mellé, ahol bevágott mutatták a Jani gyerek lassú vonalak növekedését. — Ejnye, te haszontalan, — ripakodott rá a szabó — már megint nőttél egy fél centit! És sietve elvitte Janit a szomszéd pálinkamérésbe, ahol addig ittak, míg a gyerek össze nem esett. Mert a pálinka és általában a szeszes italok, hasznos szerek a növés ellen. A sors fonalát azonban nem bírták a gömb utcai úriszabóra, így történt, hogy Sumik Jani négy év alatt is csak egyetlen egy versenyben szállt nyeregbe. Ez az egy vigaszverseny-féle volt és Wilkins tréner hirtelenében nem talált más kissúlyú lovast, hát felültette a Sumikgyereket egy Trófea nevű macakára, amelynek mellesleg semmi keresnivalója nem volt ebben a versenyben. Az indulók listáján tehát ott szerepelt a Sumik neve is, igaz, hogy nem rendes nyomtatott táblán, csak egy kék ceruzával hevenyészve beírt kartonpapíron. A legtöbb turflátogató föl sem jegyezte a programra, csak Havlicsek szabó lótottfutott az ismerősök között és minden pénzével megnyomta a kancát. Így is fizetett volna háromszázszoros pénzt, ha bejön. Maga Sumik dobogó szívvel öltötte fel a fehér vállszalagos kék dresszt ss amikor macskája hátán először repült el a zsúfolt tribünök előtt, úgy érezte, hogy a ló lábai a füvet sem érik. Kimenni remekül ment ki a starthoz és visszafelé is első lett, csak egy kis baj történt. Tudniillik a lovak az ovális alakú pálya hosszabbik ívén futottak, míg Sumik lova, a Trófea, a start pillanatában szerencsétlenül megfordult és a nézőközönség nagy mulatságára visszafelé futott be a célhoz magával ragadván gyöngeképű lovasát, aki egész úton öngyilkosságra gondolt. Nem ölte meg magát és abba a pár pofonba sem halt bele, amit Wilkins trénertől kapott. A lovászgyerekek azonban sokáig nem tudtak röhögés nélkül ránézni és ha valahol meglátták, azt kiabálták feléje: — Itt jön a rák! Ez a gúnynév aztán végérvényesen rajta ragadt. Senki sem mondta többé, hogy Sumik, hanem a Rák. Wilkins trénernek pedig soha többé eszébe nem jutott, hogy nyeregbe ültesse a Rákot. * Pedig... Sumik Jani nagy, fékezhetetlen vágyat érzett magában, hogy lemossa egykori szerencsétlen szereplésének gyalázatát. Hányszor könyörgött, hányszor szírt és esküdött, hányszor fenyegetődzött öngyilkossággal, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer mutathassa meg lovastudományát a nagyközönség Az indulók listáján ott szerepelt Sumik neve is . 41