Színházi Élet, 1935. január 13–19. (25. évfolyam, 3. szám)
1935-01-13 / 3. szám
ráncos arcát elborították a könnyek. Aztán felemelte kék kötényét, fejére borította és hangos zokogásba tört ki. A tömeg még mindig hallgatott, a gyerekek sóváran bámultak. A két kisebb gyerek odahúzódott anyjához, arcukat az asszony bő kék vászonnadrágjába rejtették és görcsösen sírni kezdtek. A férfi a hallgatag és sírási közepette ferdén és szinte akaratlanul az egyik ház ajtaja felé pislantott. Igen, ott áll valaki. Fiatal lány, hosszú zöld köntösben, amiilyent mostanában a fiatal nők viselnek a városokban. Haját rövidre vágta hátul. Étel, pajzán, szép arca volt, kicsit mosolygott, miközben a veszekedést hallgatta s könnyed bájjal támaszkodott az ajtófélfának. Most, amikor elfogta a férfi titkos pillantását, kerek fésűt húzott ki csillogó fekete hajából s gyorsan végigsimított fürtjein, amelyek tisztaívű szemöldökéig hullottak. De a férfi már megint a földre nézett. Arca sápadtabb lett s fojtott hangon mondta: — Nem tudom, minek neked pénz. Van rizs a házban, liszt is, folyton van olaj és a kertben káposzta. Az asszony hirtelen lehúzta a foltozott kötényt arcáról s férje felé hajolt. Szemét kiszárította a hirtelen harag. Keskeny csípőjére tette kis, kemény, ráncos kezét, sovány, kemény, törékeny teste előrehajolt s élesen kiáltotta: — Igen . .. hát az étel már ruhát is jelent? Nem szakadt le a cipő a gyerekeid lábáról! Nézzetek rám, szomszédok, nézzétek a foltot kabátomon. Mikor volt új ruhám? Három évvel ezelőtt megkapta a pénzt a társaságtól, — tíz ezüstpénz esett rá — s a legerősebb, legolcsóbb durva fehér szövetből vásárolt két véget, én magam festettem meg sötétkékre, neki két ruhát szabtam, magamnak egyet és a legidősebb fiúnak is egyet, s most is ezt viseljük, addig foltoztam és foltoztam. Most már nem fér rájuk több folt, meg aztán a foltozáshoz is kell valami, ugye? Nincs cipőm és az összekötözött lábammal hogyan járhatnék mezítláb, mint a gyerekek? Ma reggel kértem tőle egy kis pénzt, hogy bőrt vehessek cipőnek és mit csinált? Káromkodott és nem adott semmit és olyan haragos volt, hogy nem is jött haza ma délben, hanem a csapszékben vásárolt magának kenyeret és az a sok jó étel, amit készítettem neki, mind kárba vész! És azt mondta, nincs pénze, de kenyeret tudott venni magának ... Haragja hirtelen ismét könnyekbe oldódott fel. — Nem mintha arra kértem volna tőle pénzt, hogy hosszú köntöst vegyek magamnak, mint amilyent némely asszony visel manapság. Ó, jól tudom, arra lenne pénze, hogy holmi más asszonynak hosszú köntöst vásároljon, aki nem a felesége ! Most szörnyű kifejezést öltött a férfi arca. Előreugrott, karját felemelte, hogy megüsse feleségét, de a tömegből néhányan kiléptek és megragadták karját, az asszonyok pedig hátrahúzták feleségét. Az egyik férfi, aki fogta, szelíden szólt hozzá: — Ne felejtsd el, hogy az asszonyod és gyermekeid anyja. — Fiakat szültem neki... fiakat szültem neki! — jajgatott az asszony halk kínnal haragjában. Ebben a pillanatban szelíd hang csendült, öreg, nyugodt és ráncosarcú asszonyé volt, aki az egész idő alatt a tömeg szélén állott, kissé távolabb, mint a többi, botjára támaszkodva. Most aggódó hangon mondotta: — Ti ketten már nem vagytok fiatalok. Li, te negyvenöt éves vagy. Tudom, mert ott voltam anyád mellett, amikor megszülettél. Feleséged negyvennégyéves. Tudom, mert ott voltam a menyegzőn és a menyasszonyi palankinból én kisértem apád házának ajtajáig. Huszonnyolc éve vagytok házasok, tizenkét gyereketek volt, akik közül heten maradtak életben. Legidősebb fiad huszonhét éves lenne, ha megél s most már nagyapa lehetnél és feleséged nagyanya. A legfiatalabb gyereked csak hároméves. Gondolj minderre, arra a sok évre, amelyet együtt éltetek át s legyen béke most már köztetek .. . így beszélt az öregasszony, remegő, de tiszta hangon s mert ő volt a legöregebb nő a faluban s a leggazdagabb férfi anyja, mindenki tisztelte s meghallgatta amit mondott. Amikor befejezte, a férfi felesége megenyhült, az öregasszonyhoz fordult és komolyan mondta: — Nagyanyó, tudod, hogy mindig azt mondtam: az én férjem jó, a legjobb, a legjóságosabb, így is volt még két hónappal ezelőtt. Most nézd, hogy néz rám! A férfi felé fordult s a tömeg is rávetette szemét. A férfi megint lehajtotta fejét, nyakát lassan sötét bíborszín borította el. — Nézd, hogy néz, nagyanyó! A legszelídebb jó ember volt és most mindig haragos, savanyú! Igen, néha elmegy hazulról és mások előtt tud mosolyogni, nevetni, vidám lenni, de ha hazajön, sötét és néma, egyetlen vidám szava nincs és soha nem beszél, csak hibáztat, akárhol engem, mert a hajam nem sima, a kabátom nem tiszta vagy valami haso haj van. És nekem csak ez az egy kr, om van, hát hogyan lehet mindig tisi? Én takarítom a házat, őrzöm a gyekeket, kint dolgozom a mezőn — hogyan üldögélhetnék, mint sok más nő, hol van rizsporozhatnám a bőrömet, hogy halány legyen, hogyan kenhetném olajjal hajamat, hogy sima legyen? A férfi nem bírta tovább. Nyugtalanul rázódott meg, izmos teste kiegyenesedett . Azt kérdem, mit akarsz tőlem? — mondotta fojtottan. — Mirevaló ez a lárma, fecsegés, mit akarsz tőlem? — Mit akarok? — Ismételte az asszony szenvedélyesen. — Csak egy dolgot. Hogy olyan légy, amilyen mindig voltál, még , öt hónappal ezelőtt. Csak ezt ké-