Színházi Élet, 1935. április 21–27. (25. évfolyam, 17. szám)

1935-04-21 / 17. szám

A menyét ÍRTA: SZOMORY DEZSŐ HACSEK (ül a kávéházban, ül bi­zony,­ édes lelkem, de mennyire! mintegy betegen és felvillanyozva): Garçon, mon vieux. GARÇON (omlatag): Parancsol­jon, Hacsek, parancsoljon, ön, Ha­csek éji minden. (És vár...) HACSEK (mereng): Parancsolni, igen, mintegy parancsnok, a és csodálatos Garibaldi, vagy szelíd egy Kossuth, csekélység! Ma comman­datore, a maga finom vibrálásaival, elveszetten, a térben... PINCÉR: Szóval egy vidrát pa­rancsol? Sajnálom, a vidra elfo­gyott. Van kitűnő menyét s egy adag görényünk, tegnapról. HACSEK: Opasnoje van? PINCÉR: Nincs. HACSEK: Se nagnuti? PINCÉR: Az sincs. HACSEK: Akkor hozzon egy fog­piszkálót. PINCÉR (el): SAJÓ (jön, azokkal az oldalirá­nyú rezgésekkel, csak jön, jön és jön és jön, mintha menne, és odaér...): Itt vagyok. Hacsek, én, itt vagyok és gyanánt. HACSEK (felriad): Kik vagytok, hé? a Szapol­yai seregei, hé? SAJÓ : Nézze Hacsek, hagyjuk eze­ket, csengek önnek, egy csengő bi­zony. Mallarmé emlékére kérem önt, hagyjuk ezeket a dolgokat, un­tig elég volt. Hacsek, ezzel a Szapo­ráival, maga tudja, maga tudja, tudja, hogy én nem vagyok Szapo­lyai, még kevésbbé vagyok a Szapo­lyai seregei és végképpen és legke­vesbbé vagyok hé, — egy ember va­gyok, egy ember itten, a magam tö­kéletes és ragyogó boldogtalanságá­ban nem elég az? (És sír...) HACSEK: Nézze, Sajó, biza­lomért, bizalom, súgok magának egy titkot, de ne árulja el senkinek — én ee Második vagyok Lajos, csak egy szegény pa­ti­­ zseni va­gyok a kávéház­ban, egy zseni, bizony. (S már moso­lyognak, mind­ketten, kedve remény­...) Fajiság és feketekávé ÍRTA: SZÁSZ ZOLTÁN HACSEK (ül a kávéházban): Pin­cér. PINCÉR (jön): Parancsoljon, Ha­csek úr. HACSEK: Ez egy dőreség, ked­ves Árpád, hogy én parancsolok, én csak szeretnék parancsolni, ebben bizonyos világfiasság, bizonyos se­gélyesség, bizonyos kultúrkülönbö­zets­ég képzetét óhajtanám kelteni önben, amivel mintegy aláhúznám és hangsúlyoznám azokat az igénye­ket, amikben­­ magam hiszek legke­vésbé. Ezt egyszer így fejeztem ki: »Minden pesti főúr tarsolyában hordja a kifizetetlen feketéket«. PINCÉR: Szóval feketetét paran­csol, csészében. HACSEK: Nem. Tarsolyban. PINCÉR (el). SAJÓ (jön): Jónapot. Hacsek. Mi az, maga sem ment el a »Csáib­osycsteljesítmény a kultúrgör­be sematizmusában« című előadásra? HACSEK: Maga elment? SAJÓ (dühös): Hogy mentem volna el, hiszen akkor nem lehet­nék itt. HACSEK: Ez nem jelent semmit. A Duna vize is itt van, pedig már elment. Erről egyszer azt mondtam, »két nő közt mindig van legalább egy, aki szebbnek tartja magát és ez rendesen a másik«. SAJÓ: Hacsek, én nagyon megpi­rongatom magát, ha mindig dőrés­kedik. Inkább azt mondja meg, miért van a magas, kissé elrajzolt csípőjű zsidónőknek kedvezőtlen véleményünk Herbert Spencer prag­matizmusáról? HACSEK: Én mást kérdezek ma­gától. Csókolódzott már maga Elő­indiában, napéjegyenlőség idején, norvég bakteriológus/ elvált nejé­nek udvarló fregattkapitány nővé­rével? SAJÓ (gondolkozik): Nem. Min­den stimmelne különben, de fregattkapitány volt az illető, nem ha­nem korvettkapitány. HACSEK: Kár. SAJÓ: Miért kérdezte? HACSEK: Hát ha nem fregatt­kapitány volt, akkor úgyse érdekli magát a dolog.

Next