Színházi Élet, 1935. április 21–27. (25. évfolyam, 17. szám)
1935-04-21 / 17. szám
A menyét ÍRTA: SZOMORY DEZSŐ HACSEK (ül a kávéházban, ül bizony, édes lelkem, de mennyire! mintegy betegen és felvillanyozva): Garçon, mon vieux. GARÇON (omlatag): Parancsoljon, Hacsek, parancsoljon, ön, Hacsek éji minden. (És vár...) HACSEK (mereng): Parancsolni, igen, mintegy parancsnok, a és csodálatos Garibaldi, vagy szelíd egy Kossuth, csekélység! Ma commandatore, a maga finom vibrálásaival, elveszetten, a térben... PINCÉR: Szóval egy vidrát parancsol? Sajnálom, a vidra elfogyott. Van kitűnő menyét s egy adag görényünk, tegnapról. HACSEK: Opasnoje van? PINCÉR: Nincs. HACSEK: Se nagnuti? PINCÉR: Az sincs. HACSEK: Akkor hozzon egy fogpiszkálót. PINCÉR (el): SAJÓ (jön, azokkal az oldalirányú rezgésekkel, csak jön, jön és jön és jön, mintha menne, és odaér...): Itt vagyok. Hacsek, én, itt vagyok és gyanánt. HACSEK (felriad): Kik vagytok, hé? a Szapolyai seregei, hé? SAJÓ : Nézze Hacsek, hagyjuk ezeket, csengek önnek, egy csengő bizony. Mallarmé emlékére kérem önt, hagyjuk ezeket a dolgokat, untig elég volt. Hacsek, ezzel a Szaporáival, maga tudja, maga tudja, tudja, hogy én nem vagyok Szapolyai, még kevésbbé vagyok a Szapolyai seregei és végképpen és legkevesbbé vagyok hé, — egy ember vagyok, egy ember itten, a magam tökéletes és ragyogó boldogtalanságában nem elég az? (És sír...) HACSEK: Nézze, Sajó, bizalomért, bizalom, súgok magának egy titkot, de ne árulja el senkinek — én ee Második vagyok Lajos, csak egy szegény pati zseni vagyok a kávéházban, egy zseni, bizony. (S már mosolyognak, mindketten, kedve remény...) Fajiság és feketekávé ÍRTA: SZÁSZ ZOLTÁN HACSEK (ül a kávéházban): Pincér. PINCÉR (jön): Parancsoljon, Hacsek úr. HACSEK: Ez egy dőreség, kedves Árpád, hogy én parancsolok, én csak szeretnék parancsolni, ebben bizonyos világfiasság, bizonyos segélyesség, bizonyos kultúrkülönbözetség képzetét óhajtanám kelteni önben, amivel mintegy aláhúznám és hangsúlyoznám azokat az igényeket, amikben magam hiszek legkevésbé. Ezt egyszer így fejeztem ki: »Minden pesti főúr tarsolyában hordja a kifizetetlen feketéket«. PINCÉR: Szóval feketetét parancsol, csészében. HACSEK: Nem. Tarsolyban. PINCÉR (el). SAJÓ (jön): Jónapot. Hacsek. Mi az, maga sem ment el a »Csáibosycsteljesítmény a kultúrgörbe sematizmusában« című előadásra? HACSEK: Maga elment? SAJÓ (dühös): Hogy mentem volna el, hiszen akkor nem lehetnék itt. HACSEK: Ez nem jelent semmit. A Duna vize is itt van, pedig már elment. Erről egyszer azt mondtam, »két nő közt mindig van legalább egy, aki szebbnek tartja magát és ez rendesen a másik«. SAJÓ: Hacsek, én nagyon megpirongatom magát, ha mindig dőréskedik. Inkább azt mondja meg, miért van a magas, kissé elrajzolt csípőjű zsidónőknek kedvezőtlen véleményünk Herbert Spencer pragmatizmusáról? HACSEK: Én mást kérdezek magától. Csókolódzott már maga Előindiában, napéjegyenlőség idején, norvég bakteriológus/ elvált nejének udvarló fregattkapitány nővérével? SAJÓ (gondolkozik): Nem. Minden stimmelne különben, de fregattkapitány volt az illető, nem hanem korvettkapitány. HACSEK: Kár. SAJÓ: Miért kérdezte? HACSEK: Hát ha nem fregattkapitány volt, akkor úgyse érdekli magát a dolog.