Színházi Élet, 1936. május 24–30. (26. évfolyam, 22. szám)
1936-05-24 / 22. szám
kan, melegen.) Úgy kellene valami orvosság ... Vera (csönget. A belépő altiszthez): Karikás, hozzon egy sós heringet az igazgató úrnak. (Ladányihoz, naiv arccal.) A legjobb orvosság macskajaj ellen. Ladányi (gyanakodva nézni, de Vera ártatlan arckifejezése lefegyverzi. Elneveti magát): Hogy maga milyen okos, Vera! (Leül.) (Megszólal a telefon.) Ladányi (felveszi): Halló? Elnöki iroda. Ladányi. A jónapot. Mondja, mi Girigorénak az odds-a a freydenaui handicapben? (Hallgat.) Szóval 3:1-hez. Megteszem 100-zal Siegre és 100-zal Platz-ra. Köszönöm. (Leteszi.) Vera (magában, megvetéssel): Bookmaker. Ladányi (majdnem ellenségesen): Ügy van! Ha még a játék sem volna — mindig csak ez a szürke hivatal és havi 350 pengő — a cigánynak többet adtam valamikor egy nótáért odahaza, a Bácskában. Vera (anyáskodva): Az a baj, hogy nincs, aki kordában tartsa. Kár volt elválni. Ladányi (komoly meggyőződéssel): Nem lehetett azzal az asszonnyal együtt élni. Nem btott bennem. Ha reggel hétkor kerültem haza, a világért el nem hitte volna, hogy éjjel tizenegy óra van. (Feláll) Ne nevessen. Vera. Maga igen, maga talán meg tudott volna engem Mondja, volt már egyáltalán szelídíteni... szerelmes? (Megfogja a kezét.) Vera (lesütött szemmel): Férjem van, igazgató úr. Ladányi (közelebb hajlik): De néha az az érzésem, hogy a házassága nem boldog. Vera (mélyet sóhajt): Az embernek türelemmel kell viselnie a sorsát. (Amint Ladányi egy pillanatra elfordul, alattomban gyorsan lekopogja.) Ladányi (óvatosan közelebb vonja magához): sok ... De vannak lázadók is, bátrak, oké-Vera (zavart mozdulattal megfog egy gombot Ladányi kabátján): Ez... le fog szakadni. Fölvarrhatom? Ladányi (kicsit erotikusan): Vera! Vera (gyorsan): Rögtön hozok tűt és cérnát. (Ügyesen kibontakozik és kisiet jobbra. Egy pillanat múlva varróeszközzel tér vissza. Miközben fontoskodó arccal befűz a tűbe, letép egy kis szálat és Ladányinak nyújtja.) Szorítsa a foga közé, hogy el ne varrjam a szerencséjét. (Gyorsan várni kezd.) Ladányi (fojtottan): Szóval? Vera (felszisszen): Megszúrtam az ujjamat. Ladányi (sajnálkozva): Én vagyok az oka. (A nyaka fölé hajlik.) Mért ilyen kedves hozzám? Vera (anélkül, hoa it felnézne): Mert az igazgató úr nagyon hasonlít valakihez, akit a világon a legjjobban szerettem. A^íiyi (lassan fölemeli a karját, mintha át akarná ölelni): Vera: Ta'án... Jobban, mint az urát? Ladányi: És ki volt az? Vera (befejezte a varrást, ártatlanul felnéz rá): Az apám. (Letépi a szálat.) Ladányi (ölelésre induló mozdulata megáll a levepőlen, aztán lassan megcirógatja Vera arcát): Persze, persze. (Elkomorodva fel-alá járkál a szobában.) Vera (kicsit alattomosan figyeli). Ladányi (nagyon szelíden): Intézkedtem már, hogy kicseréljék az írógépét. Odafönt kapalóztak, hogy még nem is lehet olyan rossz, de a sarkamra álltam. Vera (örömmel): Köszönöm! Ladányi: És az előleg is rendben lesz. Vera: Az igazgató úr olyan jó. (Telefon cseng.) Ladányi (felveszi): Te vagy az Gyárfás! Jó... Várok. (Verához.) Itt a kiszignált posta. (Iratokat nyújt feléje, két kezzel.) Vesztettem. Arra tippeltem, hogy a balkezemben lévő iratokat veszi át előbb. Vera: Még önmagával is fogadásokat köt? (Nevetve.) Javíthatatlan hazardőr. (Az iratokkal kimegy.) Ladányi (a telefonba): Parancsolj ... Ne haragudj, nem lehet. Kívületek már az összes osztályoktól beérkeztek kimutatások ... Rendben van ... a hátraléki (Leteszi.) Altiszt (belép, névjegyet ad át Ladányinak): Ez a hölgy keresi az igazgató urat. Ladányi (csodálkozva olvassa): Szilaj Szőke Jolán újságírónő. Sose hallottam a nevét. Csinos? Fiatal? Altiszt (a füle tövét vakarja): Inkább olyan (nagy mellet jelez) háború előtti viselete van. Ladányi (elmosolyodik): Eressze be. Altiszt (kimegy): Jolán (belép. Jól öltözött, termetes, középkorú nő. Nevével ellentétben feketehajú és sötétbőrű. Kicsit hadarva beszél, mindent elsöprő svadéval. Sok humor és sok öngúny van benne. Nagyon hangos. Az ajtóban megáll, kacéran rámosolyog Ladányira: Jó reggelt Vielliebohen! Ladányi (zavartan feláll): Bocsánat... Ladányi fetvián ... Jolán: Csak nem mutatkozik igazán nem emlékszik? (Tagolva.) be újra? Szilaj Szőke Jolán ... Ladányi: Halálosan restellem, de... Jolán (nevetve): Most úgy-e töri a fejét, hol ettem ezt a Jolánt? Hát ma éjjel! A bárban! Benesék asztalánál! Még most sem tudja? Ladányi (felderülő arccal): kérem, ne haragudjék. (Széket Ó, hogynem• húz az íróasztal mellé.) Foglaljon helyet. Jolán (nagyon könnyedén): Magamingyárt az első öt percben udvarolni kezdett nekem. Azt mondta, bár csak ezresekben volna a zsebében, ahány pocsékabb tehenet látott már életében. Ladányi (szégyenkezve): Tökrészeg lehettem. Jolán: Hajnalban páros sósmandulát ettünk. És most egyenesen azért jöttem ide, hogy magára köszöntsem a jó reggelt Viellebcent! Ladányi (feszengve): 'Köszönöm és nagyon, nagyon szégyellem . .. Jolán: Hogy nám nem emlékezett, még hagyján. De a nevemre! Nem olvas újságot? Ladányi: Szabad kérdenem, melyik farunak dolgozik? Jolán (bizonytalanul): Nagyjában valamennyinek. Még nincs állandó szerződésem. Nemrég kerültem az irodalomba-