Színházi Élet, 1936. október 25–31. (26. évfolyam, 44. szám)

1936-10-25 / 44. szám

LEON : Jó pofa . . . MONA : Csinálok egy cikk-sorozatot ... Az lesz a címe : »Elsüllyedt emberek«... Jó, mi? ARISTIDE : Ez nagyon csúnya dolog. MONA : Miért? Csak szolgálatot teszek nekik azzal, hogy nevetségessé teszem őket. Mert legalább azzal használnak az országnak, hogy megnevettetik a népet. — Szólok a fényképész­nek. (El a folyosó felé. Ugyanakkor Bouillardeau és Wu­rtz jönnek ki a miniszter szobájából.) BOUILLARDEAU (az ajtóban): Igen, kegyel­mes úr . . . (Becsuk/a az ajtót.) Na, végre . . . Hála Istennek. WURTZ : örül? BOUILLARDEAU : Az ördögbe is . . . Most olyan ügyeket intéztünk el percek alatt, amelyek hónapok­ óta húzódnak. Az emberek panasz­kodnak, hogy sűrűn váltakoznak a miniszterek. Nekem az a véleményem, hogy nem elég sűrűn. WURTZ: Miért?" BOUILLARDEAU : Nekünk mit jelent egy miniszter? Egy urat, aki ebben a szobában ül és aláírja az ügyiratokat, amiket eléje teszünk. WURTZ: Igen. BOUILLARDEAU : Addig, m­íg biztosan ül a székében, nagyon nehéz vele aláíratni valamit... Mindig habozik . . . mindig fél. . . De ha egy­szer mennie kell, akkor mindent aláír, amit akarunk. WURTZ : Igen. Mert boldog, hogy még egyáltalán aláírhat valamit. BOUILLARDEAU: Csak bukott miniszte­rekkel szabadna dolgozni. (Elmennek.) LEON : Mit csinálnak ezek egész nap? ARISTIDE: Jár a szájuk. Gágognak... LEON : Mit mondtál az előbb, hogy mikor született? ARISTIDE (olvassa az újságból) : A közokta­tásügyi miniszter Robert Fabre Marines a leg­fiatalabb miniszter, született Párizsban 1903-ban. LEON : Szóval akkor most . . . (Gondolkodik.) ARISTIDE : Képviselővé választották 1933-ban. A független baloldalhoz tartozik. Inter­pellációi a kereskedelmi hajózásról és a köz­egészségügyről már korán magukra vonták a parlament figyelmét. LEON : Akkor. 33 éves. ARISTIDE: Elég fiatal. LEON : Túl fiatal... Az ilyen miniszterrel sok baj van, mert tekint­él­yt akar szerezni. ARISTIDE: Majd megadjuk neki. LEON : Emlékszel arra, aki megtiltotta ne­künk a dohányzást? ARISTIDE :­ Igen. Hogy is hívták? LEON : Tudja a fene ... De az is fiatal volt. (Az ajtó elött.) Itt is van... (Aristide feláll. Robert megjelenik Sylvievel és Anette-el.) ARISTIDE: Kegyelmes úr... ROBERT (mosolyogva, de hidegen) : Jó reggelt barátom . . . AR­IST­IDE (a miniszteri szoba felé indul) :• A kegyelmes úr várja már a kegyelmes urat . . . ROBERT : Helyes . . . Magát hogy hívják? ARISTIDE: Aristide, kegyelmes úr. ROBERT : Hát akkor Aristide . . . Vezesse előbb a hölgyeket a lakásba. ARISTIDE : Milyen lakásba, kérem? ROBERT : Természetesen a miniszteri la­kásba, amit a minisztérium rendelkezésemre bocsát. (Sylviehez.) Ugye, mama? ABISTIDE : Kérem a hölgyeket, hogy köves­senek. ROBERT : Várjon csak ... És miért nincs maga a hivatali egyenruhájában, barátom? ABISTIDE : Az egyenruhámban? ROBERT : Vagy talán az altiszteknek nincs előírva a kék egyenruha? ARISTIDE : De igen, kegyelmes úr . . . Ne­kem is van . . . Robert : Akkor vegyem fel. Azt akarom, hogy itt rend legyen. Ami elő van írva, annak úgy kell lenni. Megértette? ARISTIDE: Igen, kegyelmes uram. ROBERT : Elvárom, hogy kint az előszo­bámban éppen olyan lelkiismeretesen ragasz­kodjanak a szabályzathoz, mint amilyen lelki­ismeretesen én fogok ragaszkodni hozzá bent a szobámban. ARISTIDE: Igen, kegyelmes uram. (Fil­e.) Amíg mi ezt megneveljük, addig rég megbukik. (El kelten.) SYLVIE : Nagyon helyes volt, hogy rögtön ezen a hangon kezdted . . . ROBERT : Ugye, mama . . .? ANETTE : Büszke vagyok ... De nem bol­dog . . . Mondja, kegyelmes uram, szeret engem? ROBERT: Máris­ interpelláció? ANETTE : Igazi miniszter . . . Kitért az egyenes válasz elől. Na, jó mama . . . Menjünk, nézzük meg a lakást... De előre kijelentem, hogy a berendezésnél ne számítsatok rám. SYLVIE : Bízd rám ... Én csak tapintatos akartam lenni. . . Azért hoztalak magammal, hogy mégis megmondd a véleményedet. . . miután mégis a te lakásodról van szó . . . ANETTE : Minek akarod hallani a vélemé­nyemet, amikor úgysem törődsz vele?­­SYLVIE : Rendben van . . . Miután ez téged fáraszt, majd magam veszem kezembe a dol­gokat. ANETTE : Helyes . . . Akkor én rám nincs is itt szükség . . . Megyek is . . . SYLVIE: Menj csak a szabónődhöz. ANETTE : Nem. Cukrászdába megyek. SYLVIE : És nem kell utállad ezt az öreg épületet . . . Hány piszkos csúnya és kopott anyakönyvvezetőség van és mégis boldog házas­ságokat kötnek bennük. ANETTE : Kedves, amit a mama mond. ROBERT : Igen. Kedves. ANETTE : De sokkal kedvesebb lett volna, ha te mondtad volna. ROBERT : Tudod jól, hogy a mama mindig azt mondja, amit én gondolok. ANETTE : Igen ... De néha egy kicsit siet­hetnél, hogy hamarabb mondd ki a gondolatai­dat, mint a mama. Szeretnélek magcsókolni, de minisztériumban vagyunk és nem merem. (El­megy.) SYLVIE: Kedves asszonyka. Csicsereg, mint egy kis madár. Hagyni kell csicseregni, de nem szabad figyelni rá.­­Én is szeretnélek megcsó­kolni és meg is csókollak, éppen azért, mert minisztériumban vagyunk. (Megcsókolja.) Lá­tod . . . Nevetséges ... De meg vagyok hatva. ROBERT : Én nem. SYLVIE : Ó, te mindig hidegvérű tudsz maradni. Eléggé csodállak érte. ROBERT: Angliában neveltettél. SYLVIE: És soha nem is érzékenyülsz el? ROBERT : Gyakran. De mindig uralkodom magamon. Beretvás pasztilla fejfájás ellen 106

Next