Színházi Élet, 1937. március 21–27. (27. évfolyam, 13. szám)

1937-03-21 / 13. szám

Ignácz Rózsa , az új magyar regényíró írta: EGYED ZOLTÁN Szándékosan írom, hogy regény­író és nem regény­írónő. Ezzel száz­százalékos elismerésemet szeretném hangsúlyozni. A férfiak oly ritkán ismerik el a nőket százszázaléko­san,­­ ha nem csak mint nőkről van róluk szó. A jó Isten megengedte nekem, hogy abban a bizonyos mértékig önfeláldozó­­ passzivitásban, amely­ben, mint újságíró és aféle elvetélt író nyitott szemmel nézem az életet, sok tehetséges embernek segítsé­gére lehessek az én hangszereim­mel, amelyeken a tud. Fújtam én már toltam zenélni trombitát író mellett, ütöttem nagydobot színész mellett, odaadtam, bizonyisten, a kis pénzemet rongyos költőknek. Könyörgöm, senki ne vegye hence­gésnek, így van. Ha majd az égi Bíró elé szólítanak s megkérdi tő­lem ő szentfelsége: Egyed Zoltán mit csináltál a földön? — nyugod­tan azt felelhetem: Édes jó Iste­nem, nem sokat. Megírtam kétezer cikket, elszívtam tízmillió cigaret­tát­ és minden tehetséges embernek odatartottam a hátamat, kapasz­kodjék rajta... A lírai bevezetés (restellem is magam érte) különleges alkalom­nak és különleges embernek szól. A szemem előtt született egy új magyar író, fiatal színésznő az illető, Ignácz Rózsának hívják, a Nemzeti Színház tagja, János publicista kollégám Markkal és or­szággyűlési képviselő felesége, — ez utóbbi tény az egyetlen teherté­tele. Még azt hihetné valaki, hogy Protekció-Magyarországon az ura ked­véért, aki barátom, csinálok ak­kora hűhót belőle. Pedig nem. Lehet, hogy Makkai Jancsi jó publicista, de akkora író sohase lesz belőle, mint a felesége. Most már elhiszik remélem, hogy én nem Makkai Jánosnétól vagyok, mint írótól elragadtatva, hanem Ignácz Rózsától. * a De hadd mondjam el sorjában ezt csodálatos történetet, Ignácz Rózsa írt egy éve, vagy másfél — egy kis erdélyi levelet, gondolom épp ebbe a lapba, a Színházi Életbe. Az ember forgatja azt a lapot, — sok benne a kép — odapislant az első sorokra, ha »dilettáns« vagy ven­dégcikkíró írja azokat: na lássuk csak komé, hogy kínlódsz a mi mes­terségünkkel? A »komé« ezúttal igen helyén volna még gondolatban is, mert Ignácz Rózsa tősgyökeres székely baba, onnétvaló, ahonnét Ú­z Bence, meg az a zseniális kitalá­lója, Nyirő Jóska. Hogy pedig az kicsoda, úgyis tudják. Nem mon­dok én többet, csak annyit, hogy belepirultam, abba, amit olvastam. Láttam én attól a száz sortól az egész Tihuczát, ahová medvét va­dászni vitt fel magával az én drága apám már tízéves koromban, hogy a TET színésznő a Nemzeti Színház kis­kapujában ...

Next