Színházi Élet, 1938. január 23–29. (28. évfolyam, 5. szám)
1938-01-23 / 5. szám
vedély fejeződhet ki néhány kellemes arcvonásban. Az ő izgalma fűti az egész helyiség hangulatát! Milyen boldog lennék, ha megismerhetném! . . . Gilsonné nem tudott elfojtani egy mosolyt. Vándor úr ugyanis már jól bent járhatott az ötvenes években és most úgy lelkesedett, mint valami diák. — Ellis Claudiának hívják a hölgyet, aki iránt érdeklődik — mondta Gilsonné. — Férjét, Milton Ellist még nem is láttam itt ma este. Azt hiszem a férjem bemutathatja önt neki. Tíz perccel később Claudia Ellis Vándor úr karján keringett egy meleg angol valcer ütemére. — A partnere alig engedi át más tisztelőjének! Nem kellene ennyit táncolnia! — mondta mosolyogva, de határozottan. — Úgysem lehet tánccal közölni azt, amit szóban is alig tudunk kifejezni. Különben felhívom a figyelmét arra, hogy nincs jobb levezetési módja belső feszültségeknek, mint egy ismeretlen, jóformán idegen úrral szembeni közlékenység. Ön most keresztúton áll tétovázva, gyáván és lelkesedve. Nagyon érdekel a problémája! A nő ideges ujjai megrándultak a vállán. — Honnan tudja mindezt? — Csak a határozatlanság idézi elő asszonyoknál az ilyen rendkívüli idegállapotot, amely az arcán kifejezetten látszik. Kérem, beszéljen nekem erről. Itt a kis szalonban van egy csendes sarok, mintha egyenesen erre a célra állna rendelkezésre. Tettetett, hűvös tárgyilagossággal kezdett beszélni, mikor egymás mellett ültek az említett szalonban: — Meg tudja magyarázni, miért teljesítettem ezt a furcsa kérését? — Azt hiszem... Olyan úton van most, amelyen a vágynak, és a kötelességnek kell megküzdeni egymással. Lassan fújta Iki cigarettája füstjét a padló felé, közben figyelmesen nézett a férfi arcába. Apró rándulás futott át az ajkán, mikor végre keményen megszólalt: — Holnap Newyorkba utazom. Éppen most döntöttem el. — És ez a kedves parkettáncos, aki mint egy vizsla követi állandóan nyomon, természetesen a társaságában lesz? — Jegyezi ® meg Vándor. — Tehát ez az úr nem a férje. Mint akit rajtakaptak valamin, gyorsan lesütötte a szemét: — Hogy van az, hogy ennyire átlát rajtam? — Az érzéseim vezetnek. — felelte misztikusan. — Szeretnék végre én is belekóstolni az életbe... Nem ismerem az életnek azt a csillogó, kellemes oldalát, amiért tulajdonképpen érdemes megszületni! A mai napig csak messziről nézhettem, mindig csak kóstolót kaptam... Az apámat nem ismertem. Elvált anyámtól. És anyám rettenetes szigorral nevelt. »Hogy boldogabb legyek, mint ő.« Ez volt a szigorúságának indokolása. De most Tommal minden más lesz! A férjem, Milton, nem fog akadályozni... Én szeretem Miltont, de a modora, a viselkedése társaságban ... És, ahogy fizetésnél azt mondja a pincérnek: •Mondja csak el újra, főúr!« És minden fillért utánaszámol. Viszont Tom... Ő olyan, mint aki a jó társaságok számára született. A mellényzsebéből húzza ki a százasokat . . . Szóval figészen más... Hirtelen új témába kezdett: — Ismerj öiji Newyorkot? — Nagyon jól ismerem és ismerem az éjszakai életét is, amit maga olyat? fényesnek lát! — Mesélj én erről! Ugye magának is volt Szeretője? — És én is egy bárban találkoztam vele. Olyan kedves volt, mint a napsugár, azért mondom, mint a napsugár, mert déli lány volt és ezt a kedvességet onnan hozta ma- 60 I