Színházi Élet, 1938. július 23. (28. évfolyam, 31. szám)
1938-07-23 / 31. szám
helyeznek a szép asztalra. Csodálatosan gazdag porcellán, üveg és ezüst szervízük van, a legegyszerűbb háztartásban, ha csak maguk vannak is, soha se mulasztják el meggyújtani a rengeteg gyertyadíszt. Nem felejtik el a virágot. Ennek annál is inkább örültünk, mert itt most újra viszontláthattuk a Pesten már elhervadt tavaszi virágokat. Az akácot, orgonát, jázmint, pünkösdi rózsát. Divat az egy színben tartott asztal. Ajánlom leutánozni, igen nagy hatást lehet vele elérni és könnyen megoldható. Eperszínű vastag háziszőttesű abroszon az öblös kristály vázákban ugyanilyen árnyalatú rózsák. Löncsasztal búzakék terítővel, kék virággal. Sárga alap, sárga margarétával. Nem szeretik az amerikai divatot, az abrosztalan asztalt, ízlést lehet tanulni itt, de művészethez nem sok az érzékük. Pedig annyira igyekeztek nekünk nyújtani művészetet is. Hallották, hogy a magyarok szeretik a zenét, színházat. Minden meghíváshoz kaptunk »műsort«. Életünkben nem szenvedtünk végig annyi dilettáns énekest, zongoraművészt, szavalót, táncost. Féltünk, efőből még baj lesz egyszer, kirobban belőlünk a nevetés. Néha már annyira siralmas volt a produkció, hogy elszomorodtam. A világ egyik elismerten legszebb építészeti remekében, a Drottningholm-i rokokó színházban folyton arra gondoltam, micsoda isteni élvezet lehetne itt még egy közepes Mozart-előadás is. Ezt a színházat, nyári kastélya mellé 1766-an III. Gusztáv svéd király építtette, az egész annyira korhű és hangulatos, tanulmányokat, könyveket írtak róla. A híres francia esztéta, Henry Bordeaux ezért a színházért nem tudott elszakadni Svédországtól. És ebben a meseszerű keretben, — ahol az öltözők minden egyes darabját a órákig lehetne csodálni : tükröt, parókaállványt, festékes krinolinfogast, tégelyeket, — mutattak be egy olyan »díszelőadást«, ami nem érte el a legkisebb vidéki társulatunk nívóját sem. Vendégnek tudom, nem illik a háziakat kibeszélni, de én nem vagyok ravasz. Amikor a kedves svéd újságírónő meginterjúvolt, hogy tetszik náluk az élet, és egyre csak azt óbégattam, isteni, gyönyörű, haragosan rámszólt, mondjak végre valami olyant is, ami nem »gyönyörű«. Csak az ilyen kritikáiból tanulnak. Félénken megszólaltam. — Hát bizony a művészek, színészek nem éppen a legjobbak. Az újságírónő egyáltalán nem volt megsértve. Sőt. Elismerte, hogy alig van jó színészük. A leghíresebb drámai művésznőjük, az állami színházak igazgatónője, más országban nem kapna szerződést. (Tiszteletünkre ez a művésznő is fellépett. Bár ne tette volna.) A magánénekeseik külföldön helyezkednek el, a svédek inkább a dalosegyleteket hallgatják, mint az operákat. A norvégeket, még a svédeknél is kevésbé érdekli a klasszikus zene. Oslóban még opera sincs, augusztusban három hétig vendégszerepel egy társulat, de nem sok sikerrel. Ha színházról beszélnek rögtön a »Víg özvegy”-et említik, ettől el vannak ragadtatva, ötvennyolcszor ment két év alatt. Ezt A drottningholmi rokokó színház nézőtere Megyery Sári és Spurnó Bárdos-Féltoronyi Magda az Osló-fjordnál