Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-10-10 / 184. szám
Az első eredeti Shylock. (Vége.) (t.) A „Velencei kalmár“ ez első adása után Macklin érdemét s hitelét Pope bírálatával örökíté meg, ki az előadás után így kiáltott fel: „ ez azon zsidó, melyet Shakespeare teremtett!“ (This is the Jew That Shakespeare drew.) S azóta az angol színészet történetében ezt olvassuk: „Shakespeare megírta, Macklin megteremtette Shylockot!“ Másnap Lord Bolingbroke a színházban jelen volt jeleseket, Popét s Macklint ebédre hívta. A társalgás tárgya Macklin és Shylock volt. Macklin számot adott a sárga és piros jelekről, melyeket Velencében a zsidóknak viselni kellett. A darab 19-ik előadása Macklin jutalomjátéka volt, melyre az előkelők, a hajdan úgynevezett aranyos jegyeket váltottak. Évek múlva, mint Richárd, Jago, Othello, Wolsey bíbornok, Garrickal osztozott a színpad babérain. Shakespeare kitűnő magyarázója és előadója volt 1780 ig. Ekkor gyengülni érezvén szellemi erejét, a színpadról visszavonult. Mint író is örökítette nevét, „A’ man of the world“ és „Love a la mode“ című ma is jeles két vígjátékkal. Az adomákat élénken tudta előadni, s a nyilvános helyeken egész társaságok csoportosultak körébe, „a múlt századbeli embert“ hallgatni, mert éveit soha senkinek sem fedezte fel. Legfeljebb annyit mondott, „a halál engem itt feledt!“ — Még származását sem tudta senki. 1789-ben, ép testi erőben, szilárd magatartással újra bekopogtatott a Covent Garden színház igazgatójához. Búcsúzni akarok, — mondván — a színpadtól s közönségemtől. Shylockban akarok föllépni. — Az igazgató az érdemes veterán tiszteletéül, egy napot jutalmául engedett át. A búcsú napra tömérdek nép jelent meg a Színházban. Hajh, de a még jó erőben levő vén Macklin emlékező tehetsége már annyira elhomályosult, hogy a próbán szüntelen ezt kérdezgette : ki, mit játszik ma ? S az igazgató e gyanús jel után jónak látott még egy Shylockot készen tartani. Előadás estéjén Macklin gondosan rendbe szedte kellékeit, pontosan felöltözött, s a szerepével a foglalkozásban annyira kimerült, hogy a zöldterembe, hol az előadók a kezdet előtt felöltözve szoktak megjelenni, holy bágyadtan lépett be, s bamba, merev, szintelen szemjárása annyira meglepte a jelenlevőket, miként azt hitték, meg van zavarodva. Egy kis szünet után, Portia előadójához sietett, s azt kérdezé tőle — játszik ma édesem? — Az istenért, hogyne, —■ felelé az, hát nem tudja ön, atyus, hogy én adom elő Portiát? —• Ah igaz, feledtem, rebegő az öreg, s merev tekintettel azt kérdezte: — Hát Shylockot ki adja? E kérdésre könybe borult az ifjú kollégák szeme, s a néma sóhajt Portia személyesítője alakíta meg, mondván : Shylockot ön adja édes atyus ! — Hiszen nézze már fel is öltözött. Macklin végig nézett öltözetén, — erőlködött lelki erejét összeszedni, majd homlokát verve, följajdult, — ne hagyj el édes jó istenem) emlékem! oh emlékem! már elhagyott Végem van! — s összerogyott. Az előadást elkezdték. A másik Shylock már jelenetét várta. Macklin ezt látva visszanyerte erejét, és elszántan a színpadra lépett. De bevégezni nem bírta első jelenetét. Hiába, a természet, megtagadta tőle a lelki erőt. Antonio szavaira nem bírt határozottan felelni. Hol ez előtt tapsvihart aratott, ott most a közönség némán csodálkozott. Macklin egy percre elnémult, gondolkozni látszott, majd előre tipegett, s rebegve szólt a közönséghez, — elfáradtam, nem birom folytatni, látom el kell hagynom a színpadot örökre ! Illetődött kebellel, s szánakozó szemmel nézték mint tántorgott le a hajdani Maksin Károly a színpadról. Másnap barátaival iratait, naplóját rendbe hozván, kiderült, hogy 1690-ben született, s hogy a tegnapi estén töltötte be századik évét! Szegény öreg! Shylock szerepében akarta ünnepelni százados estvérét! Eredeti neve M. Laughlin Károly volt, s izlandi őskirály vérből származott. E napig ezt csak ő tudta ! Ezután még hét évig élt. 1797-ben aludt el örökre százhét éves korában. Korában, és azóta is Cook, Henderson, Kemble, jeles színészek remekeltek, — sőt Kaen Edmund, — borzasztó a komolyban — melléknevet nyert, Shylock szerepében, de az angol színpad történetében Macklin Károly van beírva, mint első eredeti Shylock. -------«Í5FV=Y¥>------ pekben is, s a többi színészek, példáját utánozták. A francia forradalom megkönnyíté az öltönyreformok keresztül vitelét. A szabadság utáni vágyódás, — írja egy francia, — annyira ment, miszerint a nők hajfürteiket is a görög szobrok mintája szerint rendezték, s a tunika és coburnus is színpadra jött. A férfi színészek a római tógát is elővették, s a titusfő leszokta a parókát a színpadról. Közli: H. D. ------érti------- A színpadi jelmez-öltönyök legelső használata Angolországban. Garrick és Kemble korát megelőzőleg, tehát egészen a múlt század végéig szokásban volt a színészeknek az épen országszertedivatos öltönyökben jelenni meg a világot jelentő deszkákon, ami az illusiót kétségtelenül fölötte gyöngítette. Hamlet Irakban és rövid karddal oldalán jelent meg, anyja Anna királynő pedig hajporos parókával manchettekkel. A híres Rooth „Catót“ hosszú zopfos parókában, virágos szövetű hálóköntösben személyessté, mind a mellett midőn a színpadra lépett, Pope szerint zajos tapsokkal fogadtatott. Howard „Tamerlánt“ 1765-ben parókában, csattos cipőben ábrázolta. Akin volt első, ki ezen szerepet paróka nélkül adni merte. Általános ama hiedelem, mintha a jelmezöltönyök életbe hozatalát őneki köszönhetnék, hanem ez csak részleg való, mert példul „Comust“ Garrick is sárgásfehér atlasz ruhában, s övvel összetartott gazdagon hímzett fekete atlasz felöltönyben, s kék atlasz saruban személyessé. Később egy spanyol tábornokot olyan öltönyben ábrázolt még ő is, mely a velencei gondolások ruházatához hasonlított. A voltaképenn nyitó Kemble János volt aki Hamletet 1794 ben adta legelőször korszerű jelmezben. A tetszés melyben részesült fölbátorítást hasonló kísérletekre más egyéb szere p régi jó időkből. Előadja az öreg Balogh. Bajuszi kígyója, Bajuszi szenvedélyes színész volt. Az utcáról a terembe hívta az iskolás gyermekeket, szerepet osztott, és rögtönözve játszott velük, néha kardot is adott a gyermekek kezébe, és velük viaskodott. Azonban szenvedélyes díszítő is volt, mely néha sikerült neki, néha nem. Egykor azt állíta, hogy ő bámulandó hatást tud előidézni Ádám és Éva tablójával; tudniillik egy nagy kígyó fog föltekerőzni az almafára, és szájával letépi az almát, és úgy nyújtja át Évának , erre tapsviharnak kell özönleni. Költséget kapott a díszletekre és kellékeire; ki is állította a próbára csinosan; bámulta mindenki ügyességét. Következik az előadás, de mivel némely embernek dajkája már bölcsőjében megénekli a szerencsétlenséget, úgy szegény Bajuszit is üldözte e rosz szellem. Minden lépten nyomon követte, mint Desperata kisasszony Salamon urat. A leghátsó függöny mögött kormányozta Bajuszi a kígyó sodronyait, úgy hogy őt a függönytől nem látta senki. Csak a függöny előtti tárgyak : Ádám, Éva, az almafa és kígyó voltak láthatók. Felgyürközött tehát erősen Bajuszi barátunk, és mivel tüzeset is csinált az ábrázolathoz, báz annak öltönye, karja és arca is füstös volt. A közönség őt nem látta, csak művészi munkája sikerét bámulható. Magasra kellett föllépnie szegénynek; a függöny felső lécén fölül kormányozta gépeit; azért a teremben lévő nagy zöld cserépkálhára fölkapaszkodott, mely közvetlen a hátsó függöny mögött állt. Már szerencsésen kimászott a kigyó a színfalak közül, fel is kúszott az almafára, letépte az almát, és mikor nyújtandó vala Évának, Madame Malheure egyszerre csak beszakasztja szegény Bajuszi lábai alatt a zöld cserép bábát. Ő megkapván a függöny felső lécét, azzal együtt (zuh!) lebukott a nyílt színpadra a nézők elé. A cserepek, kötelek, csigák , sodronyok vele együtt. Mindenek láttára ott feküdt hányát bukva a színpadon. A kacagást nem tudta tartani senki. A színészek is a színfalak mögött nagy hahotára fakadtak. Szegény Bajuszi feltápászkodik körül néz, törli magát, de akkor még jobban szembe tűnt kormos, füstös ruhája, és arca. Tízszer nagyobb nevetés lett. Bajuszi mérgesen a színfalak mögött kacagó színészekre mozdult.