Szivárvány, 1948 (3. évfolyam, 1-32. szám)
1948-06-05 / 23. szám
Csokonai első eredeti darabját, a Tempefőit, 1793-ban, húszéves korában írta, amikor sem ő, sem a magyar színműirodalom nem találta még meg a végleges vonalát, a belső egységről nem is beszélve. Schöpflin Gyula és Benedek András most átdolgozták s így került elénk Dávid Gyula kísérő zenéjével. Első megjegyzésünk: klasszikusaink alkotásai vagy élnek vagy irodalomtörténetté párosultak. Első esetben hozzuk ■őket eredeti alakjukban, a második ■eset felment bennünket a bármilyen tiszteletreméltó múmiák galvanizálásától. Akét kitűnő átdolgozó túlbecsülte a ma LACZKÓ GÉZA: MÉLA TEMPEFO1 (NEMZETI KAMARA SZÍNHÁZ) gyár közönség befogadó képességét, amikor a befejezetlen vázlatból, kollégiumi színdarabból, a régi iskoladrámák forradalmi megfordításából mai, hodályosan népszínműszerű darabot csinált. Az ilyesmihez közönségünk még nem eléggé művelt, főkép magyar vonalon. Azonkívül ma, amikor az írás jobbatlan kenyérkereset, a „bolond az is, aki poéta lesz Magyarországon" szólam időszerűtlenül kong. Az átdolgozás első fele lagymatagon vontatott, amiért bőven kárpótol, a második fél egyre lüktetőbb drámaisága, amely azonban minden ügyessége mellett sem tudja feledtetni a darab kollégiumi, mintegy deáki házi jellegét. De el kell ismernünk, hogy a század hangulatát és alakjait szerencsés kézzel tették maivá az átdolgozók. S ezenkívül egy új műfajt — nevezzük demokratikusan irodalmi népszínműnek? — teremtettek meg. Az út helyes és jár- HAZUDIK AÓ (MAGYAR SZÍNHÁZ) Háti igen. Alexandre Blason vaudeville és vígjátékíró úr felújított darabja — a fordító, zeneszerző, rendező és kitűnő színészegyüttes hősies erőfeszítése ellenére is — sekélyen diroguaáru, malaco skodó, bőszítőn bágyadt bohózat maradt. Bisson élemedett, rigolyás darabjának felújítása nem volt szerencsés ötlet a Magyar Színháztól. A bonmot-oknak szánt maflatságok, sziporkázásokra vadászó, naftalint árasztó bissoni dialógusok felfrissítésével nem fukarkodtak. A színészek hús-vér emberek helyett papírmansó, bárgyú, merev, marionettszerepeikkel küszködnek. Viharos sikere van és cörgő vastapsokat kap Mihályi Ernő, a finom, francia, elegánsával és csínnyel hódító Lázár Mária. Sikert aratott a bizarr, kedvesen toporeckoló, gammos, táncodó-emelő, fbolondozó Fejes Teri és a Buster Keatonra emlékeztető, groteszk, vonzón, fiatuskó és szimpatikusan maffiaszerzű Ráthonyi Róbert. Greguss Zoltán szánalmas, együgyűen dillemiatitikus szerepet nem játssza éppen rosszul. A bohózat „demokratizálódásáról", kozmetikai megfiatalításáról olyan mixerek gondoskodtak, mint Carlo de Funes, Kevér Dezső, Chappy, a blownszerűen lejtő karmester. A hajánál előráncigált élvek, kusza helyzetek, bolond mulatság, tánc, akrobatika, helyzeti komikumok sem felejtetik el természetesen, hogy nem vérbő persziflánzaan, hanem tülkölve összelármázott, csenevész, vánszorgó bohózat ócskáról van szó, a fogalom leggyatrább értelmében. Ezért sikertelen maradt Vaszary Gábor restauráló törekvése is. A harmadik felvonás díszlete szép. VAJDA SÁNDOR ható, ha az első lépés némikép mellélépés is. Csokonai alakjaiMetből ellesett papirosfigurák, amelyeket■'letet lehelni majdnem lehetetlen. Csokonai tévedése Tempefói megalázott helyzete, amely sem tragédiáig nem fordul, sem komédiáig nem indul s így nem drámai elem. A nemesi osztály jogos kicsúfolásának hiteléből sok elvész azzal, hogy Tempefőiról kiderül, maga is gróf. Költő és gróf, mely dicső. Amilyen tökéletes a XVIII. századi magyar öltözet elénk vetítése, ugyanolyan korokat és stílust összezagyvéló a külföldieskedők megjelenítése. Serteperti ruházata XIV. Lajos piros sarkától Musset cilinderéig mindent magán hord, nemcsak a korhűség, hanem az ízlés határait is túllépve. Az előadás bágyadtságát Ladányi érttelmes versmondása és Rákosi Mária pikáns bája eleveníti, Hindi Sándor korhű megjelenése mellett. A Csokonai-maszkú Tempefői (Ladányi Ferenc) örök szerelmet vall Rozáliájának (Rákózi Mária) Mihályi Ernő meggyőzi Gregusi Zoltánt, hogy nem olyan jó a férj helyzete Az inai (Horváth Tivadar) egyáltalán nem titkolta, hogy az úr a háznál Fejes Teri és Ráthonyi brilliáns duója (Welletz Ella fotói) A csodálatosan csúf, de széplélek Dorottya (Pádua Ildikó) elragadtatva hallgatja Csikorgónak, a fűzfapoétának (Gózon Gyula) csikorgóversenyét (Wellesz Ella fotó) EGY BOHÉM ! Valamikor régen Vendrey Ferenc, a Vígszínház oszlopos tagja, vendéglőt nyitott a „Tök király“-hoz címezve a Vígszínház oldalán húzódó utcácskában. A jószívű, fának-fának hitelt nyújtó Vendrey csakhamar kénytelen volt a kis vendéglőtől megválni, amelyet egy Klein Ernő nevű fiatalember vett át. Fellendült a „Tök király"* vendéglő, amelynek asztalainál megfordult az egész művészvilág. Egyik este Hegedűs Gyula -- aki akkor a „Mozgófényképész" című bohózatban egy Kaján Tolnán nevű birkózót alakított — elkeresztelte Klémn Ernőt „Kaján“-nak, persze mulatságos ugratás közepette- Azóta is Kajánnak hívják a vendéglőst. Az ügyes fiatalember kabarét rögtönzött a helyiségeiben. Felléptek itt Petráss Sári, Kökény Ilona, Medgyaszay Vilma, Kőváry Gyula, Hegedűs Gyula, Tapolczay Dezső, Vendrey Ferenc, sőt nem egyszer Ujházy Ede is. A műsort nem állították össze előre, mindig magától alakult ki és mindig ragyogó volt. A művészetkedvelő közönség zsúfolásig megtöltötte a kis vendéglőt, amelyben egyébként Ingyen ebédet kaptak a szegényebb művésznő vendégek, köztük ma már sok nagyhírű név viselője. A vége az volt, ■hogy a bohémlelkű vendéglős is lehúzta a vasredőnyt: a „Tök király" kénytelen volt bezárni ... A bohém vendéglőst az egész művészvilág ismerte. Elhalmozták emlékbe adott fényképekkel. Ezekből közlünk egy kis primadonnagalériát.