Szocialista Művészetért, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1970-07-01 / 7. szám

Ami az árvíznél is erősebb Egy kimutatás fekszik az íróasztalomon, mondhatnám úgy is, hogy egy tragédia mér­lege. Negyvenhét család, negy­venhét mozidolgozó otthona semmisült meg, vagy életve­szélyesség miatt lebontásra került, tehát ennyien marad­tak fedél nélkül. Szomorú egyenleg ez. Leg­többjük az elmúlt 25 eszten­dőben épített új otthont, be­telepítve gyümölcsössel, ami­nek az idén is gazdag termése ígérkezett. Sajnos, bekövetke­zett május 14-e, az a nap, melynek dátumát fekete keret­tel kellene bejegyezni Sza­­bolcs-Szatmár megye történe­tébe, mint 1888-at, amikor hasonló, de csak megközelítő árvíz pusztított ezen a tájon. Az áradó Szamos kegyet­lenül törte át a gátat, és szin­te órák alatt árasztotta el szennyes, iszapos vizével 110 ezer kh földet, nem kímélve sem embert, sem középületet, nem kerülte ki az új, modern, még friss vakolat illatát árasztó fürdőszobás házakat sem, a gyümölcsfák pillanatok alatt bokrokká változtak a hömpölygő áradatban. Nem volt izgalom azok iránt sem, akik kezüket tördelve sírtak, zokogtak és menekültek leg­féltettebb kincsükkel, gyerme­keikkel. Mint ahogy az a 47 mozidolgozó is tette, mentve 58 gyermekét. Mindezt még tetőzte a kiáradt Kraszna és a Túr. 130 millió köbméter víz tette tengerré az elöntött területet ... Szemtanúja voltam Győrte­­lek község egyik utcája pusz­tulásának. Még este 9 órakor csak vékony csíkokban lopa­kodott be a víz a kertek al­ján, de már a veszély, a tra­gédia jele volt ez. Csak a fér­fiak voltak már a községben, az asszonyokat és a gyermeke­ket kitelepítették, ők ott áll­tak és tanakodtak ,hogy ment­sék-e az állatokat, vagy sem. Még az iskola igazgatója is bizakodóan mondta, hogy ide nem jut el az ár, itt nem lesz árvíz. Sajnos lett. Már hajnal 3 órakor az egyik idős asszony lakásából a televíziót sem tudtuk ki­menteni, mert nyakig ért a víz, csak a padlásra tudtuk felvinni. Délelőtt 10 órakor már dőltek össze a házak, ott a szemünk láttára, mint a kártyavár, s mi ott álltunk tétlenül, és szemtanúi voltunk sok ember tragédiájának. Amit soha nem lehet elfelej­teni. Még szomorúbb látvány fo­gadott 3 nap múlva, amikor meg lehetett közelíteni Nagy­­géc, Csengersima községeket, majd Jánkmajtison, ahol szin­te az egész falu elpusztult. A mozi is csak romokban hevert a templom előtti részen. Kom­lódtótfalun, ahol csak a házak romjaival és az elcsüggedt emberekkel találkoztunk, akik még akkor sem hittek sze­müknek. De sorolhatnám to­vább a szomorú krónikát. A mérleg 110 000 kh termőföld víészel borítva, 5000 lakás, amit elsöpört az ár, és 4000 otthon, ami azóta lebontásra került. És oly társadalmi összefogás következett, amilyennel még soha nem találkoztam. Névte­len hősök százai és ezrei szü­lettek a védőgátakon. Nem is­merem azokat a szovjet és magyar helikopter pilótákat, vagy kétéltű járművek veze­tőit) akik fáradtságot nem ismerve, borostás arccal, éjt nappallá téve mentették ezrek és ezrek életét, azt a sok ezer katonát, munkásőrt és az­ or­szág különböző részéből ön­ként ide sereglett embert, akik utolsó percig küszködtek az árral, a gátak megerősítésével, majd az emberek megmentésé­vel. Nem akarok róluk írni, akik csak emberi kötelességü­ket teljesítették, mint ahogy ezt számtalanszor hangsúlyoz­ták. Ellenben nem tudom írá­somból kihagyni a nagygéci moziüzem vezetőjét, Gál Sán­dort, aki 12 éve dolgozik a filmszakmában, s foglalkozása szerint traktoros. A legna­gyobb veszélyben a traktorra ült, és a moziból, ami később összedőlt, kimentette a széke­ket, a gépi berendezést, és fel­vitte a lakásába, mely kissé magasabb fekvésű volt. Majd amikor a traktor belesüllyedt az iszapba, derékig érő vízben egyenként szállította fel laká­sára a még bentmaradt ingó­ságokat. És hogy mit jelent a szakma szeretete, azt akkor tapasztaltam igazán, amikor a napokban elszállítottuk a mozi belső berendezését Gál Sándor lakásáról. Ez a felnőtt, két gyermekes családapa elkezdett sírni, és csak annyit mondott: „Mikor fogok ismét vetíteni és hol?” (Nagygéc községet 90%­­ig elsodorta az ár.) Hasonlóan cselekedett a penyigei moziüzemi gépésze is,­ Balkó Bertalan, aki kimen­tette a mozi vagyonát. Az épület aztán összedőlt, sajnos, az ő lakása is életveszélyessé vált. A társadalmi öszefogás sok nemes megnyilatkozásával ta­lálkoztam még. A vállalat dol­gozói az első nap felajánlották fizetésük 10—15%-át. Volt, aki egy évre egy-egy mozi­ dolgozó gyermekét vállalta gondozá­sába. Lemondtak a külföldi kirándulásra beütemezett 10 000 forintról. A szakszerve­zet, pártszervezet és a válla­lat egy külön brigádot alakí­tott: azonnal felkeresni a vál­lalat dolgozóit a lakásukon,­­ és gyors­segélyben részesíteni. Segítségünkre sietett a Művé­szeti Szakszervezetek Szövet­sége is, amikor 20 000 forint gyorssegélyt biztosított. A Szakszervezetek Szabolcs- Szatmár megyei Tanácsa 14 000, a Hajdú-Bihar és a Somogy megyei Moziüzemi Vállalat 50—50 000 forintot küldött. A Bács-Kiskun me­gyei Moziüzemi Vállalattól ruhanemű érkezett, a Nógrád megyei Moziüzemi Vállalat műszaki segítséget ajánlott fel. A MAFILM 25 árvízkárosult gyermeket fogad a nagyma­rosi gyermeküdülőben. Azóta a gyermekek útnak is indul­tak, és már élvezik az üdülő szépségeit, próbálják elfelej­teni a nagy megrázkódtatást. A MOKÉP 8 gyermek üdülte­tését vállalta Siófokon, és 10 000 forintos beruházással járult hozzá a vállalat veszte­ségének pótlásához. Igaz, hogy a szívből adomá­nyozott forintokra, vagy ter­mészetbeni segítségre nem lett ráírva, hogy a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, a MAFILM, a MOKÉP, Hajdú, Somogy, Bács és Nógrád me­gyei Moziüzemi Vállalat küld­te, de tény, hogy ezekkel az adományokkal már némi örö­met, megnyugvást tudtunk szerezni az elcsigázott embe­reknek. S amilyen őszintén mondták, hogy „köszönöm", én olyan őszintén adom tovább azoknak, akik segítségünkre siettek. Kecskovszki József Jánkmajtis község mozija a templom előtt állt, s­­ ez maradt belőle (Hammel József felv.) Komlódtótfalu az árvíz után... (Hammel József felv.) Művészek az árvízkárosultakért A művészeti intézmények és vállalatok kollektívái, szak­­szervezeti bizottságai és vezető szervei — gyakran megelőzve az árvízkárosultak megsegíté­sére felhívó nyilatkozatokat — felajánlották pénzbeli, termé­szetbeni segítségüket az árvíz­­károsultaknak. Elmondhatjuk: valamennyi művészeti intéz­mény és vállalat kollektívája erejének, tehetségének megfe­lelően kivette részét a felaján­lásokból. Lapunk nyomdába adása idő­pontjáig a művészeti intézmé­nyek és vállalatok 2 680 100 forintot fizettek be az árvízkárosultak megsegítésére. ÁRA 1 FORINT XIII. évfolyam, 7. szám 1970. július Központi vezetőségünk márciusi ülésén a munkavédelm­i vita során nagy érdeklődést keltett Farkas Aladár szobrászművész felszólalása, aki kifejtette: munka- és egészségvédelemre nem­csak a vállalatok, intézmények dolgozóinak, hanem a műter­mekben, műhelyeikben dolgozó képző- és iparművészeknek is szükségük van. A képzőművész szakszervezet elnöksége júniusi ülésén napirendre tűzte a terület munka- és egészségvédelmi hely­zetét. Az előkészületek során megkezdtük az önálló művészek munkakörülményeinek a felmérését. A legtöbb tapasztalatot a helyszíni szemlék alkalmával szereztük. Egy szobrászművészt, egy keramikust és egy fémmű­ves iparművészt látogattunk meg, és főként az utóbbi két művész műhelyében olyan hiányosságokat állapítottunk meg, amelyek egyértelműen igazolják, hogy szakszervezetünkre e téren fon­tos feladatok várnak. A fémműves műhely kovács-tűzhelyének nincs elszívó berendezése, a hegesztő apparátushoz szükséges védőfelszerelések hiányoznak. A keramikus műhely elektromos égető­ kemencéjének érintésvédelme megoldatlan, mindkét mű­hely villanyszerelése szabványellenes. És a művészek nem is­merik a munkavédelmi szabályokat... Hogy az ismertetett körülmények milyen veszélyeket hordoznak, arról talán nem is szükséges több szót ejteni. Más kép fogadott a szobrász műteremben, jóllehet érzé­sünk szerint ez a kevésbé általánosítható tapasztalat. A mű­vész önképzéssel elsajátította a megfelelő műszaki, munkavé­delmi ismereteket, és — nem csekély befektetéssel — gondos­kodott a hegesztőkészülék biztonságos elhelyezéséről, a hegesztő­apparátushoz, a fúró- és köszörűgéphez szükséges védőfelszere­lésről, az elektromos berendezések érintésvédelmi ellenőrzésé­ről. Meggyőződtünk arról is, hogy a művészeti főiskolákon a hallgatók alig szereznek munka- és egészségvédelmi ismerete­ket, a diploma megszerzése után pedig semmiféle oktatásban, tájékoztatásban nem részesülnek. Nincs szervezett segítség­­nyújtás a műtermek, műhelyek kulturált kialakításához, be­rendezéséhez. Teljesen ellenőrizetlen az iparművészek által foglalkoztatott munkások és szakmunkás-tanulók munkakörül­ményeinek alakulása. Joggal tehető fel az a kérdés, hogy — tekintettel a külön­leges körülményekre — milyen módszerekkel, illetve milyen intézkedésekkel segíthet szakszervezetünk a művészeknek? Ter­mészetes dolog, hogy a műtermek ellenőrzése csakis a művészek beleegyezésével, a megállapítások közlése pedig csakis tanács és javaslat formájában történhet. Az eddigi szemléket mi kez­deményeztük. Szeretnénk azonban, ha minél többen keresnének meg bennünket igényükkel, kérdéseikkel, amellett, hogy a kez­deményezésről továbbra sem mondunk le. Sikerekről, eredményekről természetesen még nem adha­tunk számot, csupán tervekről. Szeretnénk kiadni a képző- és iparművészeti szakmák biztonság­technikai, munka- és egész­ségvédelmi kézikönyvét; megvizsgáljuk egy központi műhelyház építésének lehetőségeit, amely műhelyház biztosítaná, hogy a művészek megfelelő munkakörülmények között végezhessenek olyan munkát, amelyre műtermükben, anyagi fedezet, vagy egyéb feltételek hiányában nincs mód. Megvizsgáljuk, milyen segítséget lehetne nyújtani a műtermek, műhelyek korszerű berendezésekkel, felszereléssel való ellátásához. A kérdéssel való foglalkozást elnökségünk nem tekinti kampány­feladatnak, s ezért az elnökség mellett működő munkavédelmi bizottságba művész-tagot is választott, és segítséget nyújt az alkotóművé­szek intéző bizottsága munkavédelmi programjának kialakítá­sához. Terveinkhez, javaslatainkhoz szeretnénk megnyerni a Művé­szeti Alap és egész tagságunk támogatását, és minden új elkép­zelést, javaslatot, ötletet szívesen fogadunk. Dr. Nádori Péter György István filmrendező, a fesztivál igazgatója a XI. miskolci film­fesztivál díjkiosztó ünnepségét megnyitja (Drahos József felv.) .

Next