Szocialista Művészetért, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1976-08-01 / 8-9. szám

Az őrangyal BAJOS MEGÉRTENI sok ifjú művészt: kézbe veszi a dip­lomáját, a Művészeti Alap tagsági könyvét, és elkezd hónap­szám töprengeni, hogy a csudába lehetne gyorsan befutni... Bezzeg Kő Virág nem emésztette magát sokáig a vágyakozás­sal! Mindjárt a diploma után, azon a nyáron, elutazott arra a művésztelepre, amelyiknek ugyan nem volt semminemű külö­nös híre, de régen az amatőr szakköröket vezető képzőművé­szek kedvelt nyári találkozó- és munkahelye, ahol jókat lehe­tett iddogálni, napszámban vitázni, márpedig ez a képzőművé­szek éltető légköre, sőt festeni való is fölös számban akadt. Ezen a telepen ismerkedett meg Kő Virág a fővárostól igen tá­vol eső megyeszékhely, a sajtó nyilvánosságában is oly ritkán szereplő Bodzavár egyik kulturális vezetőjével, és pár hónapos fővárosi reménytelenkedés után fürgén otthagyta szorgos peda­gógus atyja lakását és kegyelemkenyerét (a művésznő a dip­loma óta havi átlagban 765 forintot keresett, lásd a Művészeti Alap kimutatását!), és beköltözött Bodzavár új művésztelepére. Nyolcadmagával kapott a kiserdei telepen műtermes lakást. Igaz, be kellett volna rendeznie a meselakot, deh­át a műterem­ben is el tud lakni egy művész. Fő dolog, hogy fekhely akad­jon, meg állvány, asztal, no meg anyag ... Kő Virágról tudni illendő, hogy egyáltalán nem olyan em­ber, akit úgymond kőbölcsőben ringattak! Virágnak is ugyan szemrevaló. Az is letagadhatatlan: a művésztelep felszentelése­­kor már osztatlan érdeklődést támasztott Bodzavár műpártolói között, beleértve a tanácsi és egyéb vezetőket. Nemkülönben felfigyelt művészetére a megyei irodalmi folyóirat szerkesztő bizottsága is. Kő Virág első bodzavári honoráriumát a PANNÓ­NIA szerkesztősége utalta ki, a legközelebbi számban közölt tíz grafikájáért. (Pénztárban fizették ki, nem az Alap útján utal­ták át.) K. VIRÁG a kora hajnali órákban tudott leginkább dol­gozni. Ugyanis tíztől estig nem igen hagyták magára. Az egész művésztelepből — mintha valami becsült fogadó lenne — az ő műtermének jártak a csudájára. Hála a bővülő nemzetközi kap­csolatoknak, Bodzavárnak már hét szocialista testvérvárosa és két kapitalista féltestvére volt. Valahányszor delegációk érkez­tek Bodzavárra, a megye és a város készséges szorgalommal ka­lauzoló vezetői rendszeresen Kő Virág műtermébe vitték őket. Művésznőnk korán ráébredt arra is, hogy mekkora maflaság lenne saját pénzen vett konyakkal, vodkával, szendviccsel kí­­nálgatni őket. Amikor egymás után két delegációt kínálás nél­kül fogadott, a megyei és városi atyák nyomban kapcsoltak. A legközelebbi érkezésük előtt egy órával befutott a fekete Mer­cedes a szükséges kellékekkel... Persze, nemcsak az állami kínálás, valamint a tolmácsok álmos közvetítésével folytatott langyos esztétizálás volt a láto­gatások haszna, némi megbízatás is... A város elsőnek tőle rendelt helyi vonatkozású rézkarcot, s csak később két odavaló születésű művésztől. (A helyi vélekedések ismertetését mellőz­zük.) Továbbá jobban tetszettek a vendégeknek (általában) a színezett linónyomatok, tehát Kő Virág ezeket kellő mennyiség­ben szállította a művelődésügynek. Aztán a közművelődés tá­jékozott alosztályvezetője többféle változatot rendelt, aszerint, hogy formalista, avagy szocreál nézeteket valló testvérvárostól, megyétől, tartományból érkeztek kedves és várt vendégek. No, persze arra is gondoltak, ha ők mennek testvéri vendégségbe, minő irányzatú műalkotással kedveskedjenek a vendég­látóknak. Számos volt ugyebár a kísértés is. A férfinép olyan, külö­nösen ha művésznő közelébe kerül, hogy fantáziája mindjárt alkotó módon kezd működni. Például ekként: „Hű, mi lenne, ha...” E tekintetben azonban nem a vendégek okozták a töp­rengést. Azok hol bókoltak, hol nem, de inkább nem, s egy­kettőre elmentek. Mégha akadt is köztük olyan, aki megremeg­tette Kő művésznő tűjét metszetkészítés közepette. A nagyobb kísértést a helybeliek jelentették. Azok jártak hozzá, akár a kö­zös kútra a falusiak. Ha külföldi volt az ürügy, úgy, különben meg a saját szakállukra, vagyis művészpártfogóként. Ámde Kő Virágnak hamarosan elterjedt a híre, hogy irgal­matlanul fura nő. Hiába találgatták megyeszerte, ki lehet a fiúja. Pesti vagy már helybeli. . . Mert hogy lehet valakije, holtbiztos. Néhanapján madarat lehetett fogatni vele, máskor meg cseppentett ecet módján savanyú volt. Aztán a férfi iddo­­gálások oldott légkörében köztudott lett a módszere is. Kő Vi­rág a rámenőket azzal hessentette vissza a tisztes három lépés távolságra, hogy ő teljes mértékben egyetért Leninnel, számára a szerelem nem pohár víz... Lenin nevének említése*’— ilyen emelkedett hőfokú szituációban — ugyebár józanító hideg víz­ként hatott a hevesedő művészpártolókra. A hónapszám hűsé­gesen epekedőket viszont azzal tette hűvösre: nem háziasz­­szonynak született ő, neki csak az alkotás a fontos, ezért ő nem ér rá, képtelen lenne ennyi időt elpazarolni életéből efféle szte­reotip dolgokkal, satöbbi. AKKOR TŰNT FEL Kő Virágnak Avar Norbert, amikor felrakatta — sajátkezű segédletével — a színpadra a Pestről kölcsönkapott hangversenyzongorát, a koncertre kivonult há­rom szocialista brigáddal. Avar Norbertról annyit tudott a mű­vésznő, hogy pár lépésnyire van a negyventől, de súlyemelő izomzatú, dús, feketehajú mérnök, nemrégiben kandidált, és a megye „szvntlistáján” a második vagy a harmadik helyen áll. Basa Istvánékkal, a hozzá legközelebb álló zenetanár-családdal ment el ez este Kő Virág a Justh Zsigmond Színházba, Tusa Erzsébet koncertjére. Páholyukban ült Avar Norbert is, s élénk beszélgetés alakult ki arról, miért nincs Bodzavárnak olyan zongorája, amelyen korszerű koncertet lehet adni, továbbá, hogy a Pestről kölcsönben elhozott hangversenyzongorát a szín­házi műszakiak miért nem hajlandók feltepelni a színpadra. Kitudódott ekkor az is, hogy ez már túl lenne minden létezhető túlórán, másrészt fáznak is tőle, mert szokatlan művelet, nincs is benne a nómenklatúrában... Ekkor mentette meg a helyze­tet Avar Norbert. És ekkor látta meg úgy a férfit Kő Virág. Ismerte termé­szetesen már előbbről. Többször jelen lehetett műtermében, ta­lán már az avatáskor is. Csakhogy ez a férfi nem epekedett, se nem tolakodott, emlegetvén holmi biológiai egyensúlyt. Úgy vette észre, ez a férfi munkájának élt, jóllehet megfordult min­denütt, ahol művészetről esett szó. Figyelt, benyomásokat szer­zett, elraktározott mindent. Nyilván Kő Virágot is nézte, figyel­te, elemezte. Ismerhette a keringő pletykákat is. Aztán Tusa Erzsébet sejtelmesen szép Bartók-interpretálása után kereken hat hónapra megesküdtek. A huszonöt éves festő, grafikus stb. művészhölgy és a közel negyvenes kandidátus. Minden külön értesítés nélkül. Mindenki úgy hitte: Kő Virág kiköltözik műterem-lakásá­ból, s betelepszik férje megfelelő, helyzetéhez illő, nagy laká­sába. Fordítva történt. Avar Norbert vándorolt ki a Kiserdőbe, s onnan járt be minden reggel villamossal. A népek őszinte és nagy csodálkozására. Újabb meglepetést azzal okozott Kő Vi­rág, hogy hallgatott Morvay Ádám színigazgató egyszeri aján­latára, és elvállalta a Justh Zsigmond Színház díszlettervezői munkakörét. Kicsikét meghökkentette ugyan a megye­színház­ba járó publikumát, amikor első díszletét feltárta a függöny. Ám Regős Andor főrendező kedvét lelte a kissé nem-natura­lista díszletben, márpedig ő köztudomásúan Sumszkij akadé­mikus legjobb magyar tanítványa, tehát senki nem szólt sem­mit. Még Más Béla sem, a helyi sajtó mindenhez értő kopasz intrikusa, akarom mondani: kritikusa. NAGYON JÓL ÉREZTE magát a színházban Kő Virág. Nem mintha ideális munkahely lett volna. Százéves volt maga az épület. Az öltözők még olyanabbak. Más Béla szerint mintha valamelyikükben Petőfi Sándor tett volna kézzelfogható aján­latot Prielle Kornélia kisasszonynak. Morvay direktor úr is csak a művészetért rajongott, úgy általában, de a világrajöttének kö­rülményei iránt teljesen hidegen, mondhatni a feudális nagy­urak lezserségével viselkedett. A fizikai dolgozók úgy járkáltak át a színházon, mint tavasszal a BÁV ajtaján a népek, a téli holmikat pénzre váltandó. Kő Virág éjfél előtti hazaruccaná­­saikor a könyveiből felocsúdó férjének egész regevilágot mesélt el. Avar Norbert hallgatta, hallgatta, de neje érzése szerint in­kább szájának mozgásában gyönyörködött, mintsem mondatai­nak elviselhetetlenül súlyos tényeit rögzítette meg emlékezeté­ben. A következő meglepetés azonban Kő művésznőnek is tel­jességgel váratlan volt. Éppen Ödön von Horváth egyik darab­ját próbálták (Bodzaváron hitetlenkedtek is, hogyan létezhet ilyen németes nevű magyar drámaíró), amikor a főpróba előtti napon, kereken a déli harangszobor, beállított a színházba, minden kíséret és bejelentés nélkül — maga Avar Norbert elv­­társ. Az egyik, éppen fel-felhorkanva szunyáló díszletezőtől megkérdezte: hányadik órája van munkában, mire a mester el­szólta magát, hogy tegnap reggel 8 óra óta nem volt odahaza. Ugyebár a főpróba napja ... Avar elvtárs lement az alagsorba is. A kutya se kérdezte, kicsoda, mit keres ott, aztán ahol a kő­padlót sajátlábúlag sem érezte túlságosan melegnek, s amikor a műszakiak egyetlen öltözőjét meglátta, gyorsan jegyezgetni kezdett parányi noteszébe. A párttitkár, majd megkésve Suhaj­­da Mátyás színpadmester és szb-titkár, akkor érte utol, amikor a kórus öltözőjében trécselni kezdett néhány taggal. A két tit­kár elvtárs aztán mindenhova árnyék módján elkísérte Avar elvtársat, felváltva felelgettek is gyakori kérdéseire. Csak Mor­vay direktor urat nem lelték sehol. Az egyik cserfes színésznő elkottyantotta: biztosan felült a vágy villamosára Edinával, és most valahol... Tehát a gazdasági igazgatót fogta be Avar Norbert egy kis álló csevegésre, elutasítván minden konyak és feketekávé kínálatát, majd néhány kérdést sorolt fel noteszébe pillantva. Ezek közt néha felcsendült olyan prózai kifejezés is, mint mondjuk munkásvédelem, avagy biztonságtechnika, túl­óráztatás ... Mindez olyan szokatlan és rendkívüli volt, hogy talán a KGST és a Közös Piac titkárainak együttes látogatása sem keltett volna ekkora meglepetést a színházban. Fölösleges mondani, a száz évet túlhaladott színház törté­netében eddig nem észlelt gyorsasággal felvettek egy üzemi gyakorlattal rendelkező fiatal mérnököt a biztonságtechnikai problémák megoldására. Ráadásul akkora fizetést ajánlottak fel — ki tudja, milyen forrásból —, hogy habozás nélkül ott­hagyta a nyereségprémiumáról híres Magyar Fémműveket... És nyilvánvaló módon megérte a színháznak. Nem múlott el negyedév, kezdett sok minden olyan lenni a Justh Zsigmond Színházban, akár egy normális termelő üzemben. ÉS KI ARATTA LE a babért vajon mindezért? Nem szabad meglepődni: Suhajda Mátyás színpadmester és szb-titkár. Mert ő pontosan megérezte, mikor lehet mindezért szót emelni A kö­vetkező taggyűlésen Wotan hangerejével emelte ki beszámoló­jában a szakszervezeti bizottság és az aktivisták fáradhatatlan erőfeszítéseit, beleértve újításként a KISZ-aktivistákat, külön kiemelve a bizalmiak fontos ténykedését. De megérte, elvtár­sak, hangsúlyozta sztentori hangon, mert van munkavédelem, eztán lesz is minden ... Lehetséges, hogy a hallgatóságot érdekelték volna például az aktivisták név szerint felsorolva. Egyedül Kő Virág nan kí­vánta. Ült a hátsó sorok egyikében, és belső kuncogással hall­gatta: Suhajda papa hogyan emlegeti álmatlan éjszakáit Hát csak mártírkodjon azokkal, és ne hozza elő az ő véletlen őr­­angyalságát! Még csak az kellene, hogy a kedves társulat nyel­vére vegye! Van már némi tapasztalata, fél év múltán is, mit jelent az, ha valaki beszédtéma lesz a színházban Reich Károly grafikája Kiállítási kalendárium — BUDAPESTEN a két lapzárta közti időszakban a következő ki­állításokról szereztünk tudomást. Lesznai Anna festő emlékkiáll., Magyar Nemzeti Galéria (továb­biakban : MNG) — 30 győzelmes év, a szoc. országok képzőművé­szete. BNV — Gönczi Tibor gra­fikus, Helikon Galéria — Szovjet szcenikai kiállítás, Műcsarnok — Sós László és Kemény Éva grafi­kusok, Műcsarnok — Féner Ta­más fotós CSM Munkásotthona — Galántai György festő, Stúdió Ga­léria — Tímár Péter fotós, fe­rencvárosi pincetárlat — Nagy Fe­renc fafaragó, MNG — Völgyesi István szobrász emlékkiáll., Fé­nyes-terem. — VIDÉKEN a következő kiállí­tásokat rendezték meg: Bokros László festő Szolnok, vár. tanács­ház — Till Aram szobrász Sopron. Jakab kápolna — id. Szabó István szobrász Salgótarján. József A. mkp. — Laborcz Mónika kerami­kus Oroszlány, vár. tanácsház — Holló László festő, Miskolc. Her­man Ottó Múzeum — László Gyu­la festő Szeged. MFM képtár — Horváth János festő Szombathely, Forradalmi múzeum — Borbás Tibor szobrász, Pécs — Birkás István festő Balatonfüred, kiáll. terem — Berecz András festő il­lusztrációi Kisvárda, müv. ház. — Székely Piroska grafikus Polgár, mkp. — Antero Olin (Finnország) grafikus Pécs, ifj. ház. — Sala­mon György festő Békéscsaba, Kner Nyomda — Egry József fes­tő grafikai emlékkiáll. Keszthely Kisgrafikai pályázat kiáll. Pécs, Doktor S. mkp. — Rajk László festő Körmend, mkp. — Kuruc­. D. István festő. Győri Műcsarnok — German Ratner grafikus (SZU) Jászberény, jár. könyvtár — Joá­­novits István festő Győr, Richards­­gyár — Bőd Éva keramikus Deb­recen, Kcs. Medgyessy-terem — Szitás Erzsébet festő, Tihany, pártház — Kass János grafikus Szeged — id. Pál Mihály szobrász emlékkiáll. Vác. Vak Bottyán Múzeum — Prizma 13 ipar­műves/, csop. Nyíregyháza, mkp. — Ras­­­­ler Károly grafikus Nagymaros, m. ház. Szobor Kerényi Jenő Galéria-beli emlékkiállításából (Jánosi (elv.) Az örmény diszítőművészet SZKTH-ban rendezett kiállítási anyagából (APN) A Szocialista MŰVÉSZETÉRT13

Next