Szocialista Művészetért, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1977-04-01 / 4. szám
Kedves Televízió! Évekkel ezelőtt a Ludas Matyi karikatúrája mesebeli sárkányként ábrázolta a televízióműsorokat: a sárkány törzséből, azaz a tévédobozból nyúlnak ki fenyegetően a néző felé a sárkányfejek, a műsorok. Ha nem tetszett a műsor, a Néző a fejét levágja. De ugyancsak a Néző ragasztja vissza, mert neki viszont nagyon is tetszett. Hogyan? Íme, két levéltöredék „sárkány-ügyben” — ugyanarról a „fejről” van szó: „Milyen film ez? Ha ezt Eizenstein látná, összetörné a készüléket!” És a „visszaragasztás”: — „Kedves Televízió! A lába nyomát kellene megcsókolni annak, aki ezt a filmet megvette. Isteni.” Hát így állunk. Immáron húsz éve ülünk a képernyő előtt, és hányszor elhatároztuk már, most aztán beírunk, de be ám! Máskor meg ellenkezőleg: a kagylót akartuk felemelni, mert valamit dicséretesnek tartottunk. „Sárkányügyben” tehát mindnyájan illetékesek vagyunk. Azt hiszem, még senki nem számolta meg, hány nézőlevél érkezett húsz év alatt a televízióba, hányszor mondta a műsortájékoztató a telefonba: „Tessék, televízió” ... Most a „szakértővel” számolgatok. Záborszky Józsefné, a műsorszerkesztőség munkatársa. Immár másfél évtizede hozzákerülnek a levelek, és a műsorügyben telefonáló néző kellemeskedves hangjával ugyancsak találkozhat. — Évente körülbelül 2800—3000 levelet kell megválaszolni a műsorszerkesztőségből. Ez mintegy 60 000 levelet jelent idáig. Persze, a leveleket nem csak a műsorszerkesztőség kapja meg, nagyon sok a névre szóló, a műsorokhoz íródott levél, amelyeket az illető, vagy a műsorosztály kap kézhez. Amire nem tudunk érdemben válaszolni, továbbítjuk annak, aki megnyugtató választ tud adni a néző kérdésére. — És a telefonok? — „Csendesebb” napokon 8—10 telefonhívás van, „rázósabb” esetekben 40—50 is előfordul. Ha például elmarad egy meccsközvetítés és a néző nem tudja meg időben, vagy egy vetélkedőben helytelen adatot fogad el a zsűri. Persze, sok az egyszerű kérdés, szeretnének valamit megtudni — esetleg éppen fogadásról van szó —, vagy egyszerűen gratulálni szeretne valaki a műsorhoz. — Maradjunk a telefonnál. Van annak nyoma, hogy egy-egy napon hányan telefonálnak, miket mondanak? — Igen. A rövid tartalmat lejegyezzük, a telefonáló nevét, címét is — ha megmondja. Vaskos kötetek kerülnek elő a szekrényből, az évek során lejegyzett telefonokról olvashatunk. Tegyünk egy próbát. Mondjuk, szeretnénk megtudni milyen telefonok voltak 1972. május 11-én? Fellapozzuk a könyvet. 22 hívás érkezett. 6. telefon: A képernyőről a bemondó látja a nézőket? (Ezen vitáztak!!) 9. telefon: Nem érti, mit is akar ez a mese. Hogyan mesélje el az unokájának, nem tudja hogyan kell érteni. 10—22. telefon: (Éppen a Ki mit tud műsora ment este.) „Nem veszi észre a zsűri, hogy a zongora milyen hamis ?” ... „A furulyás fiú érdemli meg a továbbjutást.” Egy másik beszélni akar a zsűrivel. — Bizonyára voltak emlékezetes telefonjai. — Igen. Latinovits hangját is őrzöm. Hét— nyolc évvel ezelőtt hívhatott, egy kicsoda, micsoda játékkal kapcsolatban. Jól emlékszem, azzal kezdte, hogy bemutatkozott és megkérdezte, ismerem-e a nevét, hogy ki ő? Aztán jó tíz percet beszélt, a végén megköszönte, hogy meghallgattam, és letette a kagylót. A hangja nagyon szomorú volt. Személyes dolgokról is beszélt, pedig sohasem találkoztunk ... Aztán emlékszem egy kisfiúra. Egyszer a maci szignál elmaradt, a szülő telefonált:— A gyerek zokog, hol a maci?... Tessék csak hallgatni, micsoda szívtelenség, amit tettek ... Sikerült a kisgyereket megnyugtatnom. Közben leveleket vesz elő. — Őrzök néhány érdekes levelet is. Ezt itt Germanus Gyula professzor írta évekkel ezelőtt. Kézzel, egyszerű irkalapon: „Igen tisztelt Vezetőség! Valamikor, fiatal koromban amatőr ökölvívó voltam, és most öreg koromban is érdekel ez a férfias sport. Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, szíveskedjenek megmondani, közvetítik-e a Fraiser—Cassius Clay mérkőzést?” — Mit kérnek általában a nézők? — Egy-egy műsort szeretnének legtöbben ismét látni. Sokszor olyat, ami csak a kettes programon ment, és azt hiszik, kimaradtak egy élményből. Az idősebbek általában régi magyar filmeket kérnek, a gyerekek indián filmeket. És persze bírálat, egy-egy műsor értékelése igen sok levél témája. Vannak olyanok is szép számmal, akik családi bajukra, lakásproblémájukra várnak megoldást. — Ilyenkor mi a válasz? — Megpróbálunk minden esetben megnyugtató választ adni. Sokszor úgy érzem, nem is vár mást a levélíró, csak kis emberi hangot. — És milyen hangon íródnak a levelek? — Sajnos, elég sok a goromba levél, sokszor tele helyesírási hibákkal. Ha iskolás gyerek írta — finoman figyelmeztetem. A levelek szintén iktatva, sorszámozva, ahogy a telefonok is. Találomra olvasom a megjegyzéseket a levél tartalmáról. — Harsányi Gábornak Vince napra gratulál... — Újítást ad be, televíziós magánbeszélgetéseket javasol éjjel... — Tejeszacskóból szatyrot készít, be akarja mutatni... — Beszédhibás gyerekét helyezzék el intézetben ... — Siketeknek legyen feliratos film ... — A bemondónőnek varrónője szeretne lenni... — Magasházak tetejére tervezzenek játszóteret ... Ironikus levélből idézet a következő: „Befizettem ötvenet, de ebben a hónapban legalább hatvan visszajárna, mert az áramot is pocsékoltam.” Vannak megszívlelendő dolgok, nem lenne illendő elhumorizálni az ügyet. Amikor a nézők tömegei kritikusan reagálnak egy-egy műsorra, megnyilvánulásra, erre a televíziónak is illik hasonlóan reagálni. A Postafiók 250-ben Perényi Endre szerkesztő-rendező — Takács Marival együtt — a levelekben tendenciaszerűen megnyilvánuló kérdésekre, kérésekre válaszol. Sok levelet olvas ő is, a legtöbbet éppen Záborszkynétól kapja. — Aki nekem ír, az családtagnak tekint. Hímzett térítőt kapok, és ha a család — amelyik már írt nekem — elmegy nyaralni, képeslapot küld. Legutóbb lakodalomba hívtak — a Szabó családdal együtt... — Lehet ennyi levélre komolyan válaszolni? — A levélíró bizalma kötelez. A bizalom nemcsak nekem szól. A tévének is. Igyekszem válasszal rászolgálni a bizalomra. — Melyik korosztálytól jön a legtöbb levél? Perényi Endre: — Én két nagyobb csoportra osztom a levelezőket eddigi tapasztalataim alapján. A nagyon fiatalokra, 14 éves korig és az öregekre. Az ő kezükbe sokszor a magányosság adja a tollat. Amíg ír — addig nincs egyedül. Aztán kapcsolatba kerülhet olyannal, akit respektál, sokszor a televíziótól várja egyéni problémájának rendezését. Érdekes például, ha egy-egy harcos riporter műsorában valami ügynek a végére jár és elintézi, megszaporodnak a harcias riportert kereső levelek. Csakhogy a riporter közügyben jár el, s nem egy-egy privát érdekért. — Lehet, szabad a néző véleményére műsort építeni? — Ötletadónak, jelzésnek fontos felhasználni. De az a jó, ha eléje tudunk menni a kritikának, és észrevesszük, mi hiányzik, miben hibáztunk. Rapai Nándor A BÉKÉS megyei Jókai Színház klubszínpadán bemutatta H. Barta Lajos „Kiáltás’" című oratóriumát, Lovas Edit rendezésében; képünkön (alul) Széplaki Endre és Kovács Lajos (MTI) — Oldalsó kép: A moszkvai akadémiai Majakovszkij Színházban játsszák A. Osztrovszkij „Holló a hollónak" című művét. N. Grundareva és Jev. Lazarev egyik jelenete (APN) 4 szocialista A MŰVÉSZETÉRT KÉT NŐNAPI KITÜNTETETT A hír rövid, ám mégis jelentős. A nemzetközi nőnap alkalmával a SZOT székházában több évtizedes áldozatos és eredményes társadalmi munkája elismeréseként Lóránd Hanna Jászai-díjas színművészt, a József Attila Színház szb-titkárát, a színész szakszervezet elnökségi tagját a „Szakszervezeti Munkáért” kitüntetés arany, Szalma Tibornét, a Ráskai Márton munkásművész klub igazgatóját pedig a „Szakszervezeti Munkáért” kitüntetés ezüst fokozatával tüntették ki. A kitüntetés átadása mindig olyan ünnepi pillanat, amely elgondolkozásra, számvetésre késztet, vajon mennyi és milyen munka az elismerés fedezete? Erről beszélgettünk Lóránd Hannával és Szalma Tibornéval. Szeretném megosztani az elismerést LÓRÁND HANNA 32 éve színész — ebből tíz évet vidéken töltött — s harminc éve társadalmi munkás. Olyan emberi magatartásformát képvisel, mely mindig a közösség érdekét helyezi előtérbe. Pályája során a színpad és a közéletiség mindig szinkronban volt, kiegészítette egymást. Ennek a tökéletes összhangnak elismeréseként kapta meg évekkel ezelőtt a Munka Érdemrend ezüst fokozatát is. Újabb kitüntetése alkalmával azzal a kérdéssel kerestük fel Lóránd Hannát, miként összegezné harminc év társadalmi munkájának tapasztalatait? — Volt eredmény, siker és kudarc. Mindig az izgatott, hogy a munka, melyet végzek, ne legyen formális, köze legyena való élethez, az eleven aktuális problémákhoz. S ha némi eredményt el is könyvelhetek három évtized után, az elsősorban annak köszönhető, hogy nagyszerű emberekkel találkoztam, akikkel szeretném megosztani ezt az elismerést. — Egy nőnek nem nehezebb felelős funkciót betölteni, dönteni és határozni, mint egy férfinek? — A nőnek soha nem szabad azt hinni, hogy az a tény, mivel ők nők, ezért könnyebben fogadják el a véleményüket. A nőnek — mint a férfiaknak is — egyetlen érvük lehet csak, a felkészültség. Nem szabad azonban átvennünk a férfiak munkamódszerét, tisztában kell lennünk az alkati adottságainkkal, hogy érzékenyebbek vagyunk, s apróbb dolgokat könnyebben reagálunk le, ez az érzékenység azonban nem befolyásolhatja döntéseinket. — Mint szakszervezeti munkást mi foglalkoztatja a legjobban? — Az üzemi demokrácia, ami színházban nem valósítható meg azonos módon az ipari munkahelyekkel. Szerencsére színházunkban igazi emberi közösség alakult ki, életem egyik legválságosabb korszakában például egy emberként álltak mellém, s lábon tartottak, mint ahogy lábon tartottuk a színházat is, amikor válságos időszakot élt át. Az üzemi demokrácia egyik alapja a jó bizalmi hálózat, melynek most megnövekedett jogköre fokozott felelősségre késztet. A zömében fiatalokból álló bizalmi gárdánk nagynagy vajúdások árán érett meg, s gyakorolja immár jó érzékkel s biztos tudattal a meggyarapodott feladatokat. — További tervek? — Lassan át kell adni a stafétabotot, s ezért segíteni kell a fiatalokat, akikben van társadalmi érdeklődés és aktivitás, s akik ha néha nem is fogalmazzák meg jól a véleményüket, észre kell venni az igazságukat. Egyébként akkor is közvetlen közelében akarok lenni a társadalmi munkának, ha már nem leszek aktív részese. Sokat kell még bizonyítani Nehéz volt beszélgetésre invitálni SZALMA TIBORNÉT, a Rátkai Márton munkás-művész klub igazgatóját, mivel nem hitte el, hogy valóban újságíró keresi riportügyben. S ez nem tulajdonítható álszerénységnek. Ilyen a lénye, a természete. Amit csinál, azt a lelkesedést, ahogy végzi a munkáját, nem tartja méltatásra érdemesnek. Szívügyének tartja a munkásművelődés ügyét, ezzel magyaráz mindent, s ezzel lényegében el is mond mindent magáról, hiszen napjai, órái, s talán a percei is ezt a célt szolgálják. Hogyan és honnan vezetett Szalma Tiborné útja a Nagymező utcai munkás-művész klubba? — Tizenhat évig a Televíziónál dolgoztam, először a drámai és irodalmi, majd a külügyi osztály titkára voltam. 1970-ben lettem a tv szakszervezeti bizottságának függetlenített politikai munkatársa. Nem minden előzmény és tapasztalat nélkül csöppentem ebbe a munkába, hiszen mint társadalmi munkásnak akkor már sok-sok év volt a hátam mögött. 1975-ben vállaltam el a Rátkai klub vezetését. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akkor tudtam, mibe vágok bele. Ezért lassan, menet közben alakítottam ki az elképzeléseimet. Tudom, még sokat kell letenni az asztalra, sokat kell bizonyítani. — Hogyan fogadta a kitüntetés hírét? — Nem tartom valószínűnek, hogy a Rátkai klubban eddig végzett munkámért kaptam, hanem inkább az aktivista múltamnak köszönhetem. Ezeknek az éveknek egyébként felbecsülhetetlen ma is a haszna, mivel egy szakszervezeti munkás másként építi ki az emberi kapcsolatait, s megszokja az emberközpontú gondolkozást. Úgy érzem, jó úton indult el valami a Rátkaiban, s hogy valóban eredményesen tudjuk megvalósítani a művelődéspolitikai határozatokban foglaltakat, ahhoz sok segítséget kapunk a szakszervezettől, valamint a szocialista brigádoktól is, s ez jelentősen könnyíti a munkánkat, az elképzeléseink valósággá formálását ... Ágh Tihamér Lóránd Hanna Szalma Tiborné — NÉPSZÍNHÁZ. Március 28-án közös társulati ülést tartott a 25. Színház és az Állami Déryné Színház. Az együttes társulati ülésen dr. Tóth Dezső, kulturális miniszterhelyettes bejelentette: a Kulturális Minisztérium a 25. Színház és az Állami Déryné Színház összevonásával Népszínház néven új színházat hoz létre. A népszínház megszervezésével Gyurkó Lászlót, a 25 Színház igazgatóját bízták meg.