Szocialista Művészetért, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1977-04-01 / 4. szám

Kedves Televízió! Évekkel ezelőtt a Ludas Matyi karikatúrája mesebeli sárkányként ábrázolta a televízió­­műsorokat: a sárkány törzséből, azaz a té­védobozból nyúlnak ki fenyegetően a néző felé a sárkányfejek, a műsorok. Ha nem tet­szett a műsor, a Néző a fejét levágja. De ugyancsak a Néző ragasztja vissza, mert neki viszont nagyon is tetszett. Hogyan? Íme, két levéltöredék „sárkány-ügyben” — ugyanar­ról a „fejről” van szó: „Milyen film ez? Ha ezt Eizenstein látná, összetörné a készüléket!” És a „visszaragasz­­tás”: — „Kedves Televízió! A lába nyomát kellene megcsókolni annak, aki ezt a filmet megvette. Isteni.” Hát így állunk. Immáron húsz éve ülünk a képernyő előtt, és hányszor elhatároztuk már, most aztán beírunk, de be ám! Máskor meg ellenkezőleg: a kagylót akartuk felemel­ni, mert valamit dicséretesnek tartottunk. „Sárkányügyben” tehát mindnyájan illetéke­sek vagyunk. Azt hiszem, még senki nem számolta meg, hány néző­levél érkezett húsz év alatt a te­levízióba, hányszor mondta a műsortájékoz­tató a telefonba: „Tessék, televízió” ... Most a „szakértővel” számolgatok. Záborszky Jó­­zsefné, a műsorszerkesztőség munkatársa. Im­már másfél évtizede hozzákerülnek a levelek, és a műsorügyben telefonáló néző kellemes­kedves hangjával ugyancsak találkozhat. — Évente körülbelül 2800—3000 levelet kell megválaszolni a műsorszerkesztőségből. Ez mintegy 60 000 levelet jelent idáig. Persze, a leveleket nem csak a műsorszerkesztőség kapja meg, nagyon sok a névre szóló, a mű­sorokhoz íródott levél, amelyeket az illető, vagy a műsorosztály kap kézhez. Amire nem tudunk érdemben válaszolni, továbbítjuk an­nak, aki megnyugtató választ tud adni a néző kérdésére. — És a telefonok? — „Csendesebb” napokon 8—10 telefonhí­vás van, „rázósabb” esetekben 40—50 is elő­fordul. Ha például elmarad egy meccsközve­títés és a néző nem tudja meg időben, vagy egy vetélkedőben helytelen adatot fogad el a zsűri. Persze, sok az egyszerű kérdés, szeretné­nek valamit megtudni — esetleg éppen foga­dásról van szó —, vagy egyszerűen gratulálni szeretne valaki a műsorhoz. — Maradjunk a telefonnál. Van annak nyo­ma, hogy egy-egy napon hányan telefonál­nak, miket mondanak? — Igen. A rövid tartalmat lejegyezzük, a telefonáló nevét, címét is — ha megmondja. Vaskos kötetek kerülnek elő a szekrényből, az évek során lejegyzett telefonokról olvasha­tunk. Tegyünk egy próbát. Mondjuk, szeret­nénk megtudni milyen telefonok voltak 1972. május 11-én? Fellapozzuk a könyvet. 22 hí­vás érkezett. 6. telefon: A képernyőről a bemondó látja a nézőket? (Ezen vitáztak!!) 9. telefon: Nem érti, mit is akar ez a mese. Hogyan mesélje el az unokájának, nem tudja hogyan kell érteni. 10—22. telefon: (Éppen a Ki mit tud mű­sora ment este.) „Nem veszi észre a zsűri, hogy a zongora milyen hamis ?” ... „A furu­­lyás fiú érdemli meg a továbbjutást.” Egy másik beszélni akar a zsűrivel. — Bizonyára voltak emlékezetes telefonjai. — Igen. Latinovits hangját is őrzöm. Hét— nyolc évvel ezelőtt hívhatott, egy kicsoda, mi­csoda játékkal kapcsolatban. Jól emlékszem, azzal kezdte, hogy bemutatkozott és megkér­dezte, ismerem-e a nevét, hogy ki ő? Aztán jó tíz percet beszélt, a végén megköszönte, hogy meghallgattam, és letette a kagylót. A hangja nagyon szomorú volt. Személyes dol­gokról is beszélt, pedig sohasem találkoz­tunk ... Aztán emlékszem egy kisfiúra. Egy­szer a maci szignál elmaradt, a szülő telefo­nált:­— A gyerek zokog, hol a maci?... Tes­sék csak hallgatni, micsoda szívtelenség, amit tettek ... Sikerült a­­ kisgyereket megnyugtat­nom. Közben leveleket vesz elő. — Őrzök néhány érdekes levelet is. Ezt itt Germanus Gyula professzor írta évekkel ez­előtt. Kézzel, egyszerű irkalapon: „Igen tisztelt Vezetőség! Valamikor, fiatal koromban amatőr ökölvívó voltam, és most öreg koromban is érdekel ez a férfias sport. Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, szíves­kedjenek megmondani, közvetítik-e a Frai­­ser—Cassius Clay mérkőzést?” — Mit kérnek általában a nézők? — Egy-egy műsort szeretnének legtöbben ismét látni. Sokszor olyat, ami csak a kettes programon ment, és azt hiszik, kimaradtak egy élményből. Az idősebbek általában régi magyar filmeket kérnek, a gyerekek indián filmeket. És persze bírálat, egy-egy műsor értékelése igen sok levél témája. Vannak olya­nok is szép számmal, akik családi bajukra, lakásproblémájukra várnak megoldást. — Ilyenkor mi a válasz? — Megpróbálunk minden esetben meg­nyugtató választ adni. Sokszor úgy érzem, nem is vár mást a levélíró, csak kis emberi hangot. — És milyen hangon íródnak a levelek? — Sajnos, elég sok a goromba levél, sokszor tele helyesírási hibákkal. Ha iskolás gyerek írta — finoman figyelmeztetem. A levelek szintén iktatva, sorszámozva, ahogy a telefonok is. Találomra olvasom a megjegyzéseket a levél tartalmáról. — Harsányi Gábornak Vince napra gratu­lál... — Újítást ad be, televíziós magánbeszélge­téseket javasol éjjel... — Tejeszacskóból szatyrot készít, be akarja mutatni... — Beszédhibás gyerekét helyezzék el inté­zetben ... — Siketeknek legyen feliratos film ... — A bemondónőnek varrónője szeretne lenni... — Magasházak tetejére tervezzenek játszó­teret ... Ironikus levélből idézet a következő: „Be­fizettem ötvenet, de ebben a hónapban lega­lább hatvan visszajárna, mert az áramot is pocsékoltam.” Vannak megszívlelendő dolgok, nem lenne illendő elhumorizálni az ügyet. Amikor a né­zők tömegei kritikusan reagálnak egy-egy műsorra, megnyilvánulásra, erre a televízió­nak is illik hasonlóan reagálni. A Postafiók 250-ben Perényi Endre szer­kesztő-rendező — Takács Marival együtt — a levelekben tendenciaszerűen megnyilvánuló kérdésekre, kérésekre válaszol. Sok levelet olvas ő is, a legtöbbet éppen Záborszkynétól kapja. — Aki nekem ír, az családtagnak tekint. Hímzett térítőt kapok, és ha a család — ame­lyik már írt nekem — elmegy nyaralni, ké­peslapot küld. Legutóbb lakodalomba hívtak — a Szabó családdal együtt... — Lehet ennyi levélre komolyan válaszol­ni? — A levélíró bizalma kötelez. A bizalom nemcsak nekem szól. A tévének is. Igyekszem válasszal rászolgálni a bizalomra. — Melyik korosztálytól jön a legtöbb levél? Perényi Endre: — Én két nagyobb cso­portra osztom a levelezőket eddigi tapaszta­lataim alapján. A nagyon fiatalokra, 14 éves korig és az öregekre. Az ő kezükbe sokszor a magányosság adja a tollat. Amíg ír — addig nincs egyedül. Aztán kapcsolatba kerülhet olyannal, akit respektál, sokszor a televízió­tól várja egyéni problémájának rendezését. Érdekes például, ha egy-egy harcos riporter műsorában valami ügynek a végére jár és el­intézi, megszaporodnak a harcias riportert ke­reső levelek. Csakhogy a riporter közügyben jár el, s nem egy-egy privát érdekért. — Lehet, szabad a néző véleményére mű­sort építeni? — Ötletadónak, jelzésnek fontos felhasz­nálni. De az a jó, ha eléje tudunk menni a kritikának, és észrevesszük, mi hiányzik, mi­ben hibáztunk. Rapai Nándor A BÉKÉS megyei Jókai Színház klubszínpadán bemutatta H. Barta Lajos „Kiáltás’" című oratóriumát, Lovas Edit rendezésében; képünkön (alul) Széplaki Endre és Kovács Lajos (MTI) — Oldalsó kép: A moszkvai akadémiai Maja­kovszkij Színházban játsszák A. Osztrovszkij „Holló a hol­lónak" című művét. N. Grundareva és Jev. Lazarev egyik jelenete (APN) 4 szocialista A MŰVÉSZETÉRT KÉT NŐNAPI KITÜNTETETT A hír rövid, ám mégis jelen­tős. A nemzetközi nőnap al­kalmával a SZOT székházában több évtizedes áldozatos és eredményes társadalmi mun­kája elismeréseként Lóránd Hanna Jászai-díjas színmű­vészt, a József Attila Színház szb-titkárát, a színész szak­­szervezet elnökségi tagját a „Szakszervezeti Munkáért” ki­tüntetés arany, Szalma Tibor­­nét, a Ráskai Márton munkás­­művész klub igazgatóját pedig a „Szakszervezeti Munkáért” kitüntetés ezüst fokozatával tüntették ki. A kitüntetés át­adása mindig olyan ünnepi pillanat, amely elgondolkozás­­ra, számvetésre késztet, vajon mennyi és milyen munka az elismerés fedezete? Erről be­szélgettünk Lóránd Hannával és Szalma Tibornéval. Szeretném megosztani az el­ismerést LÓRÁND HANNA 32 éve színész — ebből tíz évet vidé­ken töltött — s harminc éve társadalmi munkás. Olyan em­beri magatartásformát képvi­sel, mely mindig a közösség érdekét helyezi előtérbe. Pá­lyája során a színpad és a köz­­életiség mindig szinkronban volt, kiegészítette egymást. Ennek a tökéletes összhangnak elismeréseként kapta meg évekkel ezelőtt a Munka Ér­demrend ezüst fokozatát is. Újabb kitüntetése alkalmával azzal a kérdéssel kerestük fel Lóránd Hannát, miként össze­gezné harminc év társadalmi munkájának tapasztalatait? — Volt eredmény, siker és kudarc. Mindig az izgatott, hogy a munka, melyet végzek, ne legyen formális, köze le­gyen­­a való élethez, az eleven aktuális problémákhoz. S ha némi eredményt el is könyvel­hetek három évtized után, az elsősorban annak köszönhető, hogy nagyszerű emberekkel találkoztam, akikkel szeret­ném megosztani ezt az elisme­rést. — Egy nőnek nem nehezebb felelős funkciót betölteni, dön­teni és határozni, mint egy férfinek? — A nőnek soha nem sza­bad azt hinni, hogy az a tény, mivel ők nők, ezért könnyeb­ben fogadják el a véleményü­ket. A nőnek — mint a férfi­aknak is — egyetlen érvük le­het csak, a felkészültség. Nem szabad azonban átvennünk a férfiak munkamódszerét, tisz­tában kell lennünk az alkati adottságainkkal, hogy érzéke­nyebbek vagyunk, s apróbb dolgokat könnyebben reagá­lunk le, ez az érzékenység azonban nem befolyásolhatja döntéseinket. — Mint szakszervezeti mun­kást mi foglalkoztatja a leg­jobban? — Az üzemi demokrácia, ami színházban nem valósít­ható meg azonos módon az ipari munkahelyekkel. Szeren­csére színházunkban igazi em­beri közösség alakult ki, éle­tem egyik legválságosabb kor­szakában például egy ember­ként álltak mellém, s lábon tartottak, mint ahogy lábon tartottuk a színházat is, ami­kor válságos időszakot élt át. Az üzemi demokrácia egyik alapja a jó bizalmi hálózat, melynek most megnövekedett jogköre fokozott felelősségre késztet. A zömében fiatalokból álló bizalmi gárdánk nagy­­nagy vajúdások árán érett meg, s gyakorolja immár jó érzékkel s biztos tudattal a meggyarapodott feladatokat. — További tervek? — Lassan át kell adni a sta­fétabotot, s ezért segíteni kell a fiatalokat, akikben van tár­sadalmi érdeklődés és aktivi­tás, s akik ha néha nem is fo­galmazzák meg jól a vélemé­nyüket, észre kell venni az igazságukat. Egyébként akkor is közvetlen közelében akarok lenni a társadalmi munkának, ha már nem leszek aktív ré­szese. Sokat kell még bizonyítani Nehéz volt beszélgetésre in­vitálni SZALMA TIBORNÉT, a Rátkai Márton munkás-mű­vész klub igazgatóját, mivel nem hitte el, hogy valóban új­ságíró keresi riportügyben. S ez nem tulajdonítható álsze­rénységnek. Ilyen a lénye, a természete. Amit csinál, azt a lelkesedést, ahogy végzi a munkáját, nem tartja mélta­tásra érdemesnek. Szívügyének tartja a munkásművelődés ügyét, ezzel magyaráz min­dent, s ezzel lényegében el is mond mindent magáról, hiszen napjai, órái, s talán a percei is ezt a célt szolgálják. Hogyan és honnan vezetett Szalma Ti­­borné útja a Nagymező utcai munkás-művész klubba? — Tizenhat évig a Televízió­nál dolgoztam, először a drá­mai és irodalmi, majd a kül­ügyi osztály titkára voltam. 1970-ben lettem a tv szakszer­vezeti bizottságának függetle­nített politikai munkatársa. Nem minden előzmény és ta­pasztalat nélkül csöppentem ebbe a munkába, hiszen mint társadalmi munkásnak akkor már sok-sok év volt a hátam mögött. 1975-ben vállaltam el a Rátkai klub vezetését. Ha­zudnék, ha azt mondanám, hogy akkor tudtam, mibe vá­gok bele. Ezért lassan, menet közben alakítottam ki az el­képzeléseimet. Tudom, még so­kat kell letenni az asztalra, so­kat kell bizonyítani. — Hogyan fogadta a kitün­tetés hírét? — Nem tartom valószínű­nek, hogy a Rátkai klubban eddig végzett munkámért kap­tam, hanem inkább az akti­vista múltamnak köszönhetem. Ezeknek az éveknek egyébként felbecsülhetetlen ma is a hasz­na, mivel egy szakszervezeti munkás másként építi ki az emberi kapcsolatait, s meg­szokja az emberközpontú gon­dolkozást. Úgy érzem, jó úton indult el valami a Rátkaiban, s hogy valóban eredményesen tudjuk megvalósítani a műve­lődéspolitikai határozatokban foglaltakat, ahhoz sok segítsé­get kapunk a szakszervezettől, valamint a szocialista brigá­doktól is, s ez jelentősen könnyíti a munkánkat, az el­képzeléseink valósággá formá­lását ... Ágh Tihamér Lóránd Hanna Szalma Tiborné — NÉPSZÍNHÁZ. Március 28-án közös társulati ülést tar­tott a 25. Színház és az Állami Déryné Színház. Az együttes társulati ülésen dr. Tóth Dezső, kulturális miniszterhelyettes be­jelentette: a Kulturális Minisztérium a 25. Színház és az Állami Déryné Színház összevonásával Népszínház néven új színházat hoz létre. A népszínház megszervezésével Gyurkó Lászlót, a 25 Színház igazgatóját bízták meg.

Next