Szocializmus, 1910-1911 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1910-09-01 / 1. szám
primadonnák életének, szerelmének minden apró foszlánya, így alakul ki a kulisszák mögött, meg a színházak körül való pikantéria és apróság és mendemondaszaglászás utálatossága. Vagyon és szegénység azután roppant, áthághatatlan falat ékel a színházi világba. Itt vannak a „nagy" színházak. Egész estére nyúló darabjaikkal, fejedelmi civillistákkal fizetett színészeikkel, százezrekbe kerülő darabkiállításaikkal. Ezek csak a vagyon publikumának vannak nyitva egy-egy munkáshetibért kitevő helyáraikkal. Hatalmas eszközeik vannak, de igazi művészetet ritkán produkálnak. Művészi lelkiismeretük megdobbanása , a pénztár kulcsainak a csörgése. Sikerük alapja vagy a pornográfia, vagy a jóllakáson épülő burzsoádrámájk világa Hennequíntől és Feydeautól Batailleig és Bernsteinig. A színészeik vagy bohócok vagy „hősök“, akik helyükön vannak bohózatokban vagy hősi ágálásokban, de kínos ellentmondásba kerülnek a drámával, ha emberi érzések vagy tömegjelenések problémája áll előttük. Ezek a színházak kirekesztik színpadjukról a proletárt drámáikban és nem engedik be helyáraik tiltó szavával a nézőterükre sem. Lent pedig ott vannak az apró „színházak'', mik már nem is igen színházak. A tömérdek varieté, tangli-tangli, orfeum, mulató. Itt árulják az olcsó „művészetet" a „nép" számára. Piszok, mindennemű pikantéria finomságától megfosztott trágárság, paraszti adomák vagy zsidó viccek, fokos vagy kaftán s ezek a művészi eszközeik. A színészetük szánalmas ripacsmunka, ahol a művészi alkotás legmagasabb fokát a légtornászok vagy a táncosnők magasra rúgott szoknyái teszik. Ez a bordélyház házt művészet már hozzáférhető a proletárság számára is, erre bízta a mai társadalom legszélesebb néprétegeinek a nevelését. És most eljutottunk tulajdonképpen való témánkhoz: a Nagy Endre kabaréjához. Azt hisszük, nem becsüljük túl a jelentőségét, ha a színházművészet demokratizálásának kísérletét és sikerét látjuk benne, ha a nagyképű nagy színházak hozzáférhetetlen művészete és a tíngli-tanglí semmis kócnyelése közé ékeljük azzal, hogy a színházaktól átvette művészi eszközeiket, a tínglitanglíktól meg átvette néppublikumukat. A Nagy Endre kabaréja ma az egyetlen magyar színház, ahol munkáselőadásokat tartanak. Munkáselőadásokat, miknek a leszállított helyárakkal együtt nem a leszállított művészi nívó a jellemzője, hiszen sokszor szellemesebbek és elevenebbek, mint a nagypénzű közönség kímértebb, feszesebb estéi. De nemcsak ebben látjuk a Nagy Endre színházának a jelentős újságát. Hanem : az egyetlen magyar színház ma, melynek nemcsak pénzügyi meg primadonnás politikája van, hanem kulturális és szociális politikája is. A mai Magyarország kulturális erejének egy része áll itt a jövő Magyarországának a szolgálatába. Ez a színház a szatíra legcsípősebb vesszejével veri végig mindenfajta reakciónak a lovagjait. A választójog baglyainak, a politikai korrupciónak, a nemi előítéleteknek, a nyárspolgári vagy dzsentri korlátoltságnak, a nagyképű tudóskodásnak mindig szellemes, soha nem fáradó gyilkosa. Nemcsak hatásos felvonások, kuplépikantériák és nevettető csattanók színháza ez, de egy világnézeté is. A komolykodók ám csodálkozzanak ezen a kijelentésen. Ám botránkozzanak meg rajta, akik csak foliókötetek meg főcímek és alcímek sémáiba préselten tudnak elképzelni olyan tiszteletreméltó dolgot, mint aminő egy kulturális és szociális világnézet. Nagy Endre nevetésbe, csúfondáros, borotvaélű nevetésbe tudta sűríteni a maga világnézetét, mely komolyan vesz mindent, ami haladás, igazi kultúra és jóhiszemű művészet, de kiüldöz nevetésével a világból mindent, ami bornirtság, nagyképűség, filiszterség és álkultúra. Ebben a tisztító, söp-